Mezőség (is) Erdély egyik soknemzetiségű tájegysége, ahol jól érvényesültek a kulturális kölcsönhatások. Nagyjából a Dés, Beszterce, Marosvásárhely és Torda által meghatározott vidéken terül el, elég csak végig szemlélni ezt az Erdély más, erdős-hegyes tájaihoz képest kopár dombok alkotta vidéket, hogy lássuk, miért „Mezőség”. Sokfelé látszik a fű alól kiütköző sárga, agyagos föld, a domboldalak suvadása.
Ez a vidék egyszerre egy interetnikus népi kultúra és az erdélyi nemesi családok ősi fészkeinek gyűjtőhelye. Mezőségbe épp csak a nyugati határvonalán belekóstolva (a Dés-Szamosújvár-Bonchida-Válaszút vonalon) már ugyanígy kirajzolódik az említett sokszínűség. A vonatok (még) járnak azzal a (már) csak pár vagonnal, relatív pontossággal és relatív tisztán, hogy megengedően fogalmazzunk.
Az első megálló Dés, az egykori, mai megyék sorából már kikopott, Szolnok-Doboka vármegye központja. Mezőség mindig sókitermelő hely volt, erre utal a szomszédos Désakna neve is.
Maga Dés egy szebb napokat is látott polgárváros képét mutatja, a legtöbb épületre ráférne a gondoskodás, az utcaképet és látványt pedig csak tovább rontja a kábelrengeteg.
Annyi bizonyos, hogy a városban bármikor lehetne nemzeti ünnepet vagy karácsonyt tartani, a kellékek kéznél vannak.
Legfőbb látványossága a 15. századi református templom, amelynek gótikus boltozata egy 17. századi tűzvész során beomlott, ekkor kapott kazettás mennyezetet.
A reformáció idején a templom hol katolikus. hol református vagy épp evangélikus volt. A karzat kazettáinak festése a kalotaszegi kazettás mennyezetek „atyjának”, Umling Lőrincnek nevéhez fűződik.
Désen jelentős zsidó közösség élt a második világháborús elhurcolásukig, és sokat tettek a város fejlődéséért, üzemeket, gyárakat, könyvkötészetet működtettek. Erre utal a nagy méretű, 20. század elején épült zsinagógájuk.
A képet csak színesíti a ferences templom és kolostor, a rendre jellemző kerengő-kolostorkert-összekötő folyosó kialakítással, a görög-katolikus és az ortodox templom.
Désről gyorsan tovább, mert Szamosújváron már várnak az örmény katolikus templomot nyitó súlyos kulcscsomóval.
A Déstől alig 15 kilométerre fekvő Szamosújvár vagy Armenopolis neve elválaszthatatlan az őt alapító örményektől, akik vallásuk miatt Moldvába, majd onnan a tatár támadásoktól való félelmükben előbb Erdély keleti területeire (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz), majd a belsőbb területekre települtek. Kísérőm arról mesél, hogy aztán az elmúlt száz évben ki merre vándorolt tovább, és meg is adja a választ: talán a vérükben lehet valami, ami egyre nyugatabbra hajtja őket. Ha így folytatják, visszaérnek Örményországba. Persze, csak idő kérdése…
A város névadója és előzménye a Fráter György által építtetett 16. századi vár volt, ahol ma börtön működik. Az örmények a 18. századtól virágoztatják fel, miután Apafi Mihály fejedelem letelepedési jogot ad nekik (lásd Csíkszépvíz esetét). Így jön létre Kelet-Közép-Európa első megtervezett, és egész Európa egyetlen barokk szerkezetű és arculatú városa. Azaz az örmények „vonalzóval húzták meg” az egymásra merőleges utcák hálózatát.
Forrás: Mapire
A faragott ablak- és ajtókeretes, barokk motívumokkal díszített, magas kőkapuk által őrzött örmény házak ma is állnak. Jellemző a kék szín használata.
A város fontos műemléke a 18. században épült barokk örmény katolikus templom, melyet szinte szó szerint hét lakat alatt őriznek, de nem is véletlenül.
Az egyik mellékoltár képkerete színezüst, amit az elmondottak szerint azért nem tisztítanak, hogy kevésbé legyen csábító. Nem is rossz indok a takarítás elhalasztására. :)
Egy másik mellékoltáron magyar szent királyokat ábrázoló szobrok állnak. A megrendelő közösségnek az volt a kérése, hogy a királyokat ugyan magyaros ruhában, de örmény arccal ábrázolják, és meg kell hagyni, az alkotónak sikerült is teljesítenie az óhajt.
A főoltárral szemben, a nyugati fal belső oldalán egy nagy óra látható, állítólag azért, hogy a „bűnös” kereskedéssel foglalkozó, a papjuk hosszas dorgálását hallgató örmények figyelmeztethessék őt, hogy az idő pénz, ideje befejezni a prédikációt.
A főkapu mellett mártírokat ábrázoló, faragott kőszobrok állnak, amelyek a templomot valamikor körülvevő kovácsoltvas kerítés kőoszlopait díszítették, és csak nehezen sikerült őket megmenekíteni.
A templom fő nevezetessége a Rubensnek tulajdonított oltárkép, amely a mellékkápolnában látható, viszont az új álláspont szerint Joachim von Sandrart amsterdami német festő munkája. Állítólag a szamosújvári örmények I. Ferenc császártól kapták, mivel az uralkodó nem tudta visszafizetni a tőlük felvett kölcsönt. Mikor az örmény küldöttség ezt a képet választotta, a császár megpróbálta őket lebeszélni róla, mivel ő is igen kedvelte, de nem járt sikerrel. Így került a festmény Szamosújvárra, de a főoltárra kicsinek bizonyult. A képet a kommunizmus idején a kolozsvári múzeumban őrizték, majd a 90-es években került vissza eredeti helyére.
Érdekes még az örmény színekkel és növényi motívumokkal díszített faltestés.
A Salamon-templom volt az örmények első temploma, nevét építtetőjéről kapta. Több korstílus is megmutatkozik rajta, így a tornyon átvezető főkapu keretezése késő-gótikus, míg a két oldalán barokk szobrok állnak.
A ferencesek templomát épp renoválják, de picit azért be lehetett kukkantani.
A múzeum épülete az impozánsabb örmény házak egyike, árkádos belső tornáccal és az Atlaszok által tartott kapuzatával, udvarán hanyag eleganciával elszórt faragott kőtöredékekkel.
Irány tovább Bonchidára. Vonattal? Ugyan már, a járatot törölték, szerencsére a vasúti pénztáros, aki látszólag nem is érti, mit keres valaki egy olyan városban, amit nem is ismer, eligazít busz-ügyben.
Bonchidán a főúttól még laza 3,5 km a Bánffy-kastély, de ezért a látványért többre is képes lehet az ember. Útközben feltűnik a politikai korrektség remek példája a rendelő kétnyelvű feliratával. Kicsire nem adunk, jól van az úgy…
A 13. századi, románkori eredetű református templom omladozó kapuján hívogató felirat.
A neogótikus katolikus templom sem rossz látvány.
Maga a Bánffy-kastély „Erdély Versailles”-a és egyik leglátványosabb műemléke, nem hiába ad helyet helyreállítási szaktáboroknak, az Épített Örökség Szakképző Központnak, előadásoknak. Na meg esküvői fotózásoknak, amint ez a portástól megtudható, mikor röpke másfél perc beszélgetés után magánéleti témák iránt nagy érdeklődést mutatva felhívja a figyelmet a tóban (és melegben) kókadozó 1 db. hattyú szolgáltatásaira.
A kastélyt 1652-ben kezdte építeni Bánffy Dénes, majd később reneszánsz stílusban bővítették, aztán barokk stílusban átalakították. Kertjét Schönbrunn és Versailles ihlette, melyet a 19. században angolparkká rendeztek.
Belépő fejében mindent bebarangolhatunk, amit nyitva találunk: az udvart, a romos épületszárnyakat, az Electric Castle fesztiválhoz kialakított pihenőhelyeket.
A négy kerek sarokbástyás épületegyüttes két kisebb szárnyát már restaurálták, egyikben már kávézó működik.
Az U alakú főépületben és a patkó alakú barokk bővítéshez kapcsolódó szárnyban éppen dolgoznak a tábor ideje alatt. Ebben a bővítésben kaptak helyet az istállók, ennek középtengelyében található a főkapu is, tetején mitológiai szobrokkal és urnákkal.
Aki információt keres róla, az könnyen talál is, talán még annyit, hogy utolsó tulajdonosa gróf Bánffy Miklós külügyminiszter, író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, a budapesti Opera intendánsa, igazi polihisztor, aki kor- és eszmetársával, Kós Károllyal együtt ügyködött azon, hogy 1918 után mentsék a menthetőt, és fenntartsák az erdélyi magyar kulturális életet. Legfontosabb írása a háromkötetes Erdélyi történet, amely az író alteregójának életén keresztül mutatja be az első világháborút megelőző utolsó, békésnek mondott 10 évet. Jó ismerőjeként joggal bírálja az erdélyi és magyar arisztokráciát, akik mintha nem akarták volna észrevenni a közelgő változásokat, őket okolja a háború után kialakult helyzetért és veszteségekért. A könyvben megelevenednek a ma is látható helyszínek, a mezőségi és kalotaszegi táj, Kolozsvár, Budapest.
Ahogy az lenni szokott, a kastély 20. századi sorsa talán felülmúlt minden korábbi megrázkódtatást. 1944-ben a kivonuló német csapatok felgyújtották. A kommunizmus alatt volt TSZ központ, „kőbánya”, forgatási helyszín (ami alatt a hatás kedvéért felgyújtották), fáit eltüzelték, parkját letarolták, mert más társadalmi osztály, nemzet múltja nem érték, hanem eltörlendő, kínos folt.
A jelenlegi helyzet viszont bíztató, bár a munka csak kis lépésekben halad.
Válaszút nincs messze Bonchidától, a mezőn átvágva igazán csak egy ugrás lenne (néhány kilométer), de az úton sziesztázó kutyáknak nem tetszik az ötlet, így marad az aszfaltos út.
Válaszút a mezőségi népi kultúra központja, köszönhetően Kallós Zoltánnak. A dombon álló, tornyos Kallós-kúria és a néprajzi gyűjtemény látogatható, csak éppen időben oda kell érni, bár az épület kívülről is érdekes, különösen a friss bővítéssel együtt.
Az út túloldalán, kicsit lennebb ereszkedve, kovácsoltvas kerítés mögött bújik meg a 18. században épült barokkos, manzárdos, rizalitos Bánffy-kastély vagy udvarház.
A művészi tevékenységet is folytató Bánffy Ádám átépíttette a 19. század közepén, és műtermet is működtetett benne. Maga faragta berendezést, a faburkolatokat. Bútorai az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepeltek. Most csak a kapuig lehet elmerészkedni, onnan már ugat egy nem túl barátságos kutya, semmi nem utal arra, hogy szívesen veszik a hívatlan látogatót. Azért még érdemes egy mezei úton megkerülni az egykori kastélyparkot, ha másért nem, akkor azért, hogy lássuk, mostanra dzsungel lett belőle.
És ha Válaszút, akkor mezőségi muzsika.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=gWgc_2kXlmU[/embed]
Közben elered az eső, aztán már szakad, a „hivatalos” menetrend sem túl bíztató...
...de végül befut a vonat Dés felől és siet is tovább, vissza Kolozsvárra.
