Mert ugye, hogy eddig is nagyon rendesen megmostuk a kezünket mindig, de most aztán még annál is többször! :) A sok vizezés hatását viszont nem árt egy jó kézkrémmel ellensúlyozni. Bár a drogériák még nyitva vannak, mennyivel jobb ebből is házit használni, már persze ha eleve vannak hozzá összetevőink. (Szerencsére már az alapanyagokból is lehet kimérőset kapni.) Először egy elég büdös bolti shea vajas-körömvirágos krémet próbáltam megmenteni és felhígítani a többi összetevővel, aztán a képen látható krém már célirányosan készült.

Hozzávalók:

Vízfázis:

• 120 aloe vera lé 
• 5 g növényi glicerin (elhagyható)
• 5 g xantángumi (sűrítő)

Zsírfázis:

• 30 g shea vaj
• 50 g kókuszolaj
• 10 g emulgeálószer 

Végén (opcionális):

• 5 csepp levendula illóolaj
• 5 csepp gyöngyvirág kivonat (ez nem illóolaj, hanem aromavíz)

Mikróban vagy gőz fölött összeolvasztjuk a zsírfázis összetevőit, de forró ne legyen, csak kb. 40 fokos. Lehet méregetni is, de ez az a hőmérséklet, amit már melegnek érzünk, de nem forrónak, úgyhogy el lehet találni érzésből is. :) A víz fázist is ugyanerre a hőmérsékletre melegítjük, csomómentesre keverjük benne a xantánt. (Ezt én inkább a legvégén keverem bele, mikor látom, hogy mennyire lett folyékony a végeredmény, szükség van a sűrítésre, de ehhez akkor újra fel kell melegíteni az egészet.) Mikor mindkét fázik egyforma meleg és elkeveredett, elkezdjük lassanként a zsírfázisba tölteni a vízfázist, kézi habverővel folyamatosan kavargatjuk. Utána hideg helyre tesszük, tíz percenként újra alaposan megkavarjuk, nehogy kicsapódjanak az összetevők. 

(Az olyan trükkösebb összetevőket, mint a növényi glicerin vagy az emulgeálószer, itt megtalálhatjuk. Néha bioboltokba vagy csomagolásmentes boltokba is visznek, de feláron, úgyhogy megéri egyszerre rendelni pár dolgot, aztán évekig elég lesz. Csak a zsírok, olajok avasodnak meg.)

Március 22. a Víz Világnapja. A vízé, amelynek hiányában csak pár napig tudnánk életben maradni, mégis szennyezzük, pazaroljuk, mintha nem lenne holnap. Így előbb-utóbb nem is lesz. A jelenlegi járványhelyzet szintén felhívja a figyelmet a víz fontosságára, hiszen naponta ezerszer halljuk, hogy az alapos kézmosás elengedhetetlen.

Az alábbiakban egy tizenöt éve az egyik legrégebbi magyar zöld portálon megjelent írás olvasható. Üzenete ma ugyanúgy érvényes, sőt. Most, a megszokott életvitelünk felborulása kapcsán, mikor nehézségekbe ütközik az élelmiszer beszerzése is, aktuális, hogy elgondolkodjunk az életadó vízhez való hozzáállásunkon is. 

"Hrrrrr…..hrrrrr…Sohasem felejtem el a döbbenetet, amit éreztem e hangok hallatán néhány évvel ezelőtt, amikor reggeli rutinom részeként még nem egészen ébren megnyitottam a csapot, hogy szemeimből kimossam az álmosságot. De víz nem jött, csak ezek az ijesztő hangok.

Emlékszem, annyira meglepődtem, hogy jó ideig fel se fogtam, el se hittem, hogy ez lehetséges és makacs értelmetlenséggel csavargattam újra és újra a csapot. (Miközben olyan buta arcot vághattam, hogy ma is örülök, hogy senki sem látott.) Hisz annyira megszokott dolog, hogy ha kinyitjuk a csapot akkor folyik – ha akarjuk ömlik a víz, melynek hőmérsékletét a tűzforró és a jéghideg között néhány kézmozdulattal másodpercek alatt beállíthatjuk. Hisz annyira természetes, hogy a kívánt hőmérsékletű és tetszőleges mennyiségű ivóvíz korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre – vagy mégsem? Ezen a kérdésen bőséges alkalmam volt elgondolkodni a következő napokban vízhordás közben. Ugyanis az történt, hogy a Vízművek (egyébként előre bejelentett módon) valami főcsöveket cserélt a felbontott aszfalt alatt, ezalatt pedig a lakótelep lakossága a megjelölt pontokon elhelyezett lajtoskocsikból hordhatta a vizet, miután kivárta a sorát. Sorban állás közben pedig kiválóan el lehetett gondolkodni például azon, hogy vajon, ha a lajtos kocsik se lennének, mert például nem a Vízművek, hanem ellenséges bombák bontották volna meg a vezetékrendszert egy háborús helyzetben (mint ahogy ez akkoriban sajnálatosan aktuális lehetett néhány száz kilométerre a délszláv háborúban), nos akkor honnan lenne vizünk? 

Egyáltalán mennyi vízre lenne szüksége naponta mondjuk egy négy tagú családnak? Honnan szerezhet vizet valaki, aki lakótelepen lakik, ha nem a csapból? Egyáltalán mennyi túlélési esélyünk lenne? Egyáltalán, lenne túlélési esélyünk? 

Egy biztos: víz nélkül nincs élet, víz nélkül nincs túlélés. Nem csak az egyes ember, nem csak az emberiség, de az élővilág egésze számára sem. A víz az élet bölcsője, a víz az élet fenntartója. A víz biológiai szerepe rendkívül fontos és sokrétű: oldószer, szállító-, hőcserélő-, hőtároló-, hűtő-, fűtő- és reakcióközeg, a biokémiai reakciók kiindulási anyaga, köztes-, vég- és mellékterméke stb. Az élőlények testtömegének jelentős hányada gyakorlatilag víz, az ember esetében ez nemtől és életkortól függően mintegy 60-70%, de egyes élőlények esetében elérheti a 97-98%-ot is. Nem véletlen, hogy a Mars-szondák élet, illetve életnyomok után kutatva mindenekelőtt vizet és a víz (hajdani) jelenlétére utaló nyomokat keresnek. A Földön szerencsére nem kell kutatni a víz után, hisz az bőségesen áll rendelkezésünkre…illetve… Mindenekelőtt nézzük a tényeket! A Föld teljes vízkészlete állítólag se több, se kevesebb, mint 1 385 984 000 km3. Ennek azonban mindössze 2,5%-a édesvíz. Az édesvíznek pedig 69,56%-a gleccserek, jégtakaró, állandó hótakaró és egyéb fagyott formában található, további 0,04% légköri nedvesség. A földi édesvíz-készlet 30,1%-a a felszín alatt található, a folyók és tavak pedig az édesvíz-készletek mindössze 0,266%-át alkotják. 
Vagyis a helyzet közel sem olyan rózsás, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Mégis ez a vízkészlet és eloszlás egészen a közelmúltig tökéletesen alkalmasnak bizonyult a földi élet fenntartására. Újabban azonban komoly problémák mutatkoznak és ezek a problémák az emberi tevékenységgel vannak összefüggésben. A népesség rohamos növekedése együtt járt az egyedi igények ugrásszerű emelkedésével, ellenben a rendelkezésre álló szűkös készleteket is egyre intenzívebben szennyezzük. Az édesvízkészletek mennyiségi túlhasználatára jellemző, hogy olyan legendás folyók, mint a Sárga-folyó, a Colorado, a Nílus, a Gangesz, az Amu-Darja és a Szir-Darja az év jelentős szakaszában már el sem érik eredeti torkolatukat, hanem elfogynak valahol útközben a városok, az ipar és a mezőgazdaság vízhasználata következtében. 

Már 1998-99-ben 25 millió környezeti menekült hagyta el a további életre alkalmatlan volt folyó menti területeket. Ha a jelenlegi trend folytatódik 2025-re a földi édesvízkészletek 90%-a emberi felhasználásra kerül. Ennek a Föld élővilágára és a bioszférára gyakorolt hatása katasztrofális lenne. A minőségi problémákat pedig olyan adatokkal szemléltethetjük, mint az a tény, hogy évente tízszer annyi ember hal meg fertőzött ivóvíz miatt, mint háborúban, a gyermekhalandóságok 60%-a közvetlen kapcsolatba hozható a fertőzött ivóvízzel (vérhas, kolera). Vízmegosztási problémák már eddig is számos konfliktus forrását jelentették országok, országrészek, szövetségi államok, gazdasági ágazatok, etnikumok társadalmi osztályok között az Egyesült Államok, Mexikó, India, Pakisztán, Banglades, Omán, Mauritánia, Ausztrália, Izrael, Jordánia, Szíria, Törökország, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tadzsikisztán, stb. esetében. De ne menjünk túl messzire, elég ha a Magyar-Szlovák vízmegosztási vitára, vagy a Magyar és Horvát álláspontok különbözőségére gondolunk a Drávára tervezett vízerőmű ügyében. Mivel a víz a jövő egyre ritkább és értékesebb erőforrása lesz, félő, hogy az ENSZ kincstári optimizmus diktálta előrejelzése ellenére a víz egyre gyakrabban és egyre komolyabb konfliktusok forrásává válik. Említsük meg a víz további néhány fontosabb jelentőségét is! A víz – elsősorban a tengerek és óceánok, hatalmas mennyiségű élelmet biztosít az emberiségnek. A jelenleg folytatott rablógazdálkodás azonban azt eredményezte, hogy számos fontos halfaj populációja összeomlott, sok esetben a regenerációjuk is kétséges. A legfontosabb halászterületek többségén a fogási eredmények látványosan visszaestek (nem ritkán 70-80%-kal is), egyes fajok esetében pedig a kifogott példányok átlagos méretének jelentős csökkenése (pl. kardhal 120-ról 30 kg-ra) tapasztalható. 

Nem csak élelmet ad, de szórakoztat is a víz. 

A gigantikus pénzeket mozgató turizmus-ipar sorra kebelezi be a különleges fontosságú tengerparti élőhelyeket, hogy strandokat és szállodákat alakítson ki a helyükön. A különösen érzékeny korallzátonyokon búvárparadicsomok fiadzzák a pénzt, törvényszerűen rövid úton elpusztítva a saját létalapjukat is jelentő korall-világot. Mindez a leleményes vállalkozókat cseppet sem keseríti el. A volt búvárpradicsom helyén rövidesen szörfparadicsom nyílik. A víz energiát szolgáltat, a víz gyógyít, a víz nyersanyagokkal és energiahordozókkal lát el bennünket. Az egyik legfontosabb szolgáltatás, amit a víztől kapunk mégis az időjárás és az éghajlat kialakításában, stabilitásában, kiegyensúlyozásában játszott szerepe. A légköri vízgőznek, a folyékony víznek és a jég és hóborításnak óriási része van a földfelszín hőmérsékletének, fény- és egyéb sugárzási viszonyainak „életbarát” értékek között tartásában. Sikerült azonban ebbe is alaposan belepiszkálnunk. A globális felmelegedés nyomán olvadó jég és hótömegek belátható időn belül méterekkel emelhetik meg a világtengerek szintjét, ezzel sűrűn lakott tengerparti települések, értékes mezőgazdasági területek kerülhetnek víz alá. A víz – tudjuk – nem csak életet és élelmet ad, de pusztít is. Jelenleg is árvízzel, illetve belvízzel küzd az ország. Karácsonykor harmincezer életet ragadott el a tenger egy pillanat alatt. A vízen járók, a vízből élők mindig is tudták, hogy a vizet tisztelni kell és tisztelték is. Nem most és nem én írtam, de szolgáljon továbbra is „…Örök tanúságul:/Habár fölűl a gálya,/S alúl a víznek árja,/Azért a víz az úr!” "

Első rész itt.

Miután két hétig érett a gilisztákat befogadó közeg, bekövetkezett szegény a giliszták, azaz ’Nyóék (ld. „gilinyó”) áttelepítése. Ehhez egy kellemes vasárnap délutánon mélységi ásatásokra volt szükség a kerti komposztban. A fenti friss rétegeket félrehajtva megtaláltam az aktívan tevékenykedő ’Nyókat az éppen bomló rétegben. Alattuk már a szép barna, kész komposzt volt. Egy jó néhány marokkal kihalásztam belőlük, körülbelül 50 darabot. Ez még kevés volt, de ennyihez sikerült hozzáférnem, na meg szaporodjanak csak szépen! Kaja, pia, meleg lesz, egyéb dolguk sincs. :) Ezek után ’Nyóékkal együtt felszálltam a vonatra. Az úton végig izgultam. Egy dolog, hogy nekik nem volt jegyük, de nehogy ott felejtsem szegényeket a vonaton. Bár megnéztem volna azt az arcot, amikor rájuk találnak (feltehetően több hét után). :D

Érkezés után betelepítettem őket az új otthonukba, és szépen lefúrták magukat a földig. Mindenkinek az az első kérdése, hogy nem másznak ki? Miért is másznának, ha ott van a kaja és az általuk kedvelt meleg sötétség. Különösebben kalandvágyó ’Nyókról pedig egyelőre nem hallottam, akik a kíváncsiságtól fűtve indultak volna konyhai felfedezőútra. Ha viszont mégis azt tapasztaljuk, hogy igyekeznek elhagyni a terepet, az annak a jele, hogy túl nedves a komposztunk. Tegyünk hozzá több szárazanyagot, szellőztessük egy ideig.

Körülbelül egy hónappal a kolónia megalapítása után több ideig nem voltam a lakásban, és visszatérve már muslicarajok fogadtak. Ez szintén amiatt történt, mert túl nedves lett a komposzt. Valószínűleg több levél is kellett volna, ezen kívül a giliszták nem bírták fogyasztani a túl sok „ennivalót”. Kezdődött a kárelhárítás. Először is levettem a veder tetejét. Nem volt büdös. (Eleve egyelőre még egyszer sem volt büdös a komposztom, csak enyhe földszaga van. Jó illatú. :)) Első lépésként muslicacsapdákat tettem ki, befőttesüvegekbe mosogatószer, almaecet, cukor és kis víz keverékével, bele egy sarkánál kivágott zacskót, amin be tudnak menni a lére, de kijönni már nem.

Elmentem a közeli horgászboltba további vörös komposztgilisztáért. Már maga a boltos bácsival folytatott beszélgetés is érdekes volt. Felteszem, nem sok leányzó mászkál be abba a boltba. Kérdés: mit etetek velük? Mondom, ők nem az evés tárgyai, hanem alanyai. Ezzel már meg is volt a közös téma, hisz lényegében ő is ezt csinálja (otthon a fürdőszobában), csak épp ott nem a hulladék csökkentése, hanem a giliszták tenyésztése a cél. Otthon aztán egy tálba teljesen kilapátoltam a komposztálódó elegyet (egy műanyag dobozzal, ezért „jó” az ideiglenes lakás, mert mindig az az eszköz hiányzik, ami kellene, aztán lehet edényekkel szöget beverni, csirizzel ragasztani, skiccpauszon sütit sütni).

Látszott, hogy a kelleténél kicsit nedvesebb. Az alsó vederben már jó adag lé gyűlt össze, de még nem gilisztatea, vagy csak részben az, mivel túl világos volt.

Mi is az a gilisztatea? 

”Növényi tápoldatként használható. A giliszták végtermékének vizes oldata, ami gazdag nitrogénben, foszfátokban, és minden olyan anyagban, ami az egészséges talajnak szüksége van. A növényt segíti a természetes védekezésben is. Olyan hormonokat termel, amik gusztustalan ízűvé teszik a növényt a rovarok és élősködők számára. Erőssé és fényessé teszik a leveleket és a szárat, mert elősegítik a felső, viaszos réteg képződését.” (forrás)

A giliszták így egy-másfél hónap után is vidámak voltak, csak egyetlen balszerencsés csusszant ki a lyukon az alsó lébe, úgyhogy tőle fájó búcsút kellett vennem.

Nagyobb távtartó dobozokat tettem az alsó vederbe, hogy jobban szellőzzön, ne szoruljon bele a felső. Ennek az aljába került a már említett rongy, rá falevél, majd a lebomlóban levő dolgokat gilisztástól a falevéllel sorra egymásra rétegezve visszapakoltam.

A veder tetejére most nem fedő került, hanem egy régi párnahuzat, amit ráhúztam, hogy a levegő átjárja, de a szárnyas lények ne tudjanak beköltözni.

Ettől függetlenül előfordult még a muslicainvázió, úgyhogy be kellett látnom, hogy a több giliszta sem eszik meg annyit, amennyi én szeretnék megetetni velük. 2000 db. giliszta hetente 3,5 kg maradékot tud feldolgozni, nálam maximum 500-an élnek ’Nyóék (bár remélem, már többen vannak), úgyhogy fél kilónál többel kár lenne traktálni őket. A mosogatókagyló szélén, egy dobozban gyűjtöm a maradékokat, hetente egyszer öntöm be ’Nyóékhoz, majd mindig teszek rá egy marék falevelet.

Úgy tűnik, tavaszig már kihúzom az őszi falevelekkel. Miután az otthonról vitt adag egy hónap alatt elfogyott, a tömbházak között kellett összeszednem az utánpótlást teljes menetfelszerelésben. Ez egy szemeteskukát és gumikesztyűt jelentett, amivel sötétedés után (az időpontválasztás nem volt szándékos, ám annál érdekesebb a gyanútlan járókelőknek) a fák alól szedegettem a leveleket. Azért ne közvetlenül a fák tövére gyúrjunk rá, mert a kutyák is azt teszik. :D

Lassan négy hónapja élünk együtt ’Nyóékkal minden zajos konfliktus nélkül. :) A zöld hulladék szépen fogy, és, mivel nem a kommunális kukába szánt vederbe kerül, az nem büdösödik meg, eleve lassan is telik fel, szóval elég másfél havonta egyszer kivinni azt a három marék szemetet. Mivel nem kerül bele semmilyen nedves dolog, tulajdonképpen szemeteszsákra sincs már szükség. (Persze ebbe nem számítom bele a szelektívet, ami nagyrészt papírhulladék, de abból aránylag sok összegyűlik. Viszont az erre szánt zsák is nagy, szóval elég háromhavonta kivinni.)

Tavaszra már biztosan lesz egy adag kész komposzt, ami majd mehet kertre, virágra. Közben termelődik már a gilisztatea is, ami lecsorog az alsó vederbe. Ezzel a barnás löttyel locsolhatjuk a virágokat, mert jobb, mint a bolti tápoldat.

Mert van az úgy, hogy az ember többszáz „háztartásbelivel” osztja meg az életét. Bár nem főznek, nem vasalnak, de mégis nagyon szorgalmasan dolgoznak egész nap, sőt, még éjjel is. Van, aki kutyát tart, más hörcsögöt, megint mások halakat. És van, aki vörös komposztgilisztát, lehetőleg nagyon sokat. :)

A történet ott kezdődött, hogy kertes házban élve nem volt kérdés, hogy hová kerül a konyhai zöldhulladék, a fűnyesedék, a falevelek (aminek amúgy jó helye lehet a fák tövén is). Télen is egy tálnyi almacsutka, tojáshéj és teafű vándorol ki naponta a sarokban álló komposztra. Van néhány alapvető szabály a komposztálással kapcsolatban, amelyek attól függően változnak, hogy talajjavító komposzt a cél, vagy pedig „csak” a hulladék csökkentése. Viszont itt is, mint minden környezettudatosság felé haladó lépésnél, a legfontosabb elkezdeni. Lehet, hogy nem tökéletesen, a nagy könyv szerint komposztálunk, de (szerintem) az egyik legnagyobb hiba az, amikor eleve bele sem fogunk, mert elriaszt a rengeteg szabály. Erről szól ez a videó is:

[embed]https://www.youtube.com/watch?time_continue=138&v=CJZfUKm6NNM&fbclid=IwAR1jU0JnBx4l3Uu2iZXOcARsPUF7G5RwgmI5uzplcBmJBNQThsONbb9M0mU[/embed]

Szóval az itthoni komposztot nem forgattuk, nem zaklattunk, nem locsolgattuk túl, hanem csak pakoltuk rá, ami jött, aztán 1-2 év elteltével már az alsó rétegekben teljesen jó, kész komposztot találtunk. Pár éve egy zsebkendőnyi emelt ágyást komposztfölddel és a fák alól származó erdei talajjal töltöttünk meg, és olyan sebességgel nőtt ott minden, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

Tehát idáig rendben van a történet. Kertes házban van, hová kerüljön a zöldhulladék, gond nélkül komposztálódik, utána hasznosul is. De mi történik akkor, ha az ember történetesen nem kertes házba kerül? Vagy éppen oda, de nem az övé az udvar, és azt tapasztalja, hogy mindenki bezsákolja az avart, rohasztja kicsit a kapu előtt, aztán vagy elviszi a hulladékgazdálkodó cég, vagy nem.

Ez még jó pár évvel ezelőtt történt, nagyjából egy időben azzal, amikor a műanyag zacskókra is elkezdtem egyre csúnyábban nézni. Bevásárláshoz mindig évekig hurbolt műanyag zacskó, vászonszatyor vagy hátizsák volt használatos, viszont mibe kerüljenek a zöldségek, gyümölcsök? Amíg nem egyedül vásároltam be, addig fel sem tűnt a probléma, hisz a szemetesbe sem egyedül az egyedül általam termelt hulladék került, nem csak az, amit egyedül én fogyasztok el. (Bár arra már nagyjából 15 éve igyekszünk figyelni, hogy ne vegyünk ötszörösen, egyenként csomagolt termékeket.) Egy adott ponton viszont, egy gyors fejszámolást végezve, realizáltam, hogy a zöldséggel és gyümölccsel (akár piaci, akár boltból származó) hetente átlagosan 4 műanyagzacskót viszek haza (ez még egy kis szám, egyszemélyes háztartást és akkoriban éppen kevés főzésre szánható időt figyelembe véve). Az havonta már 16-20 zacskó, évente 240, és itt csak arról beszélünk, hogy hetente kétszer vettem egy adag almát és valamilyen zöldséget, a nyári nagyobb piaci kínálattal nem is kalkulálva. Gyorsan el is kezdtem keresgélni a neten, hogy mivel helyettesítik ezt mások. Hát, akkoriban még semmivel, legalábbis nem volt sikk hálós vagy tüllszatyrokkal meg dobozokkal felszerelkezve mászkálni. Egy külföldi oldalon találtam valamit a tüllszatyrokról, hogy az illető hogyan varrta őket, hogy hogy ne bomoljanak szét. Azzal a lendülettel már indultam is a rövidárú boltba tüllért. Nem volt. Függönyanyag? Nem volt. (És igen, turkálóban kellett volna keresni talán.) Ehhez képest ma már mindenhol a sokszor újrahasznosítható szatyrok jönnek szembe, mert most már divat, és ez jól is van így. 

Tehát nagyjából a műanyagzacskós fejszámolással egyidőben kezdett el zavarni a konyhai szemetest kerti komposzt hiányában megtöltő és ott szépen erjedő zöldség- és gyümölcsmaradványok tömege. Ahogy például a húsmaradékok is, amit otthon megkap a kutya, és mindenki boldog. Hogy ettől a felismeréstől számítva miért telt el több év, amíg végül beüzemeltem a gilisztakomposztot, arra csak az erős elhatározás hiánya lehet a magyarázat. Bár az sem elhanyagolható tény, a konkrét döntés megszületésétől számítva kilenc hónapnak kellett eltelnie, amíg beindult az „ipar”, hiszen senkinek nem akadt két fölösleges műanyag festékes vedre, új műanyag vedret meg elvből nem voltam hajlandó venni, mikor igenis lennie kell meglévőnek is. Nos, volt is, de ezek a vedrek nagyon hasznosak, van, aki szegeket tart benne, más szennyes ruhát, már csak azért is, mert szeretünk mindent megtartani, összegyűjteni, félretenni, „jó lesz az még valamire”. Mindaddig, amíg már muzeális értékűre öregedik az adott lom, és akkor tényleg jó lesz valamire. :) Szóval végül tavaly szeptember végén, október elején sikerült szert tennem két jó nagy festékes vederre. Amik, értelemszerűen tényleg festékesek is voltak, így pár hét áztatás, súrolás után lettek használhatók.

A vedrek egy kupac száraz falevéllel együtt, vonattal jutottak el a rendeltetési helyükre. Földet már igazán nem akartam vonatoztatni, így maradt a tömbházak közti frissen odahordott földkupacnál folytatott beszerzőkörút. Előzőleg a két egyforma vederből az egyik alját jó sok helyen kifúrtuk, ahogy a veder tetejét is. (Lehetne az aljára nagyobb lyukakat is vágni, akkor mindenképp kell alul egy szúnyogháló vagy olyan, nem természetes anyag, mely megakadályozza, hogy szegénykék lepotyogjanak. A pamutot megeszik. Nos, úgy tűnt, hogy a fúróval fúrt lyukak elég aprók, biztos voltam benne, hogy ezen senki nem fog kipotyogni. De. Úgyhogy utólag bekerült oda egy szintetikus törlőrongy, mert más épp nem volt kéznél.)

Szóval az összeállítás. Az alsó vederbe távtartónak néhány műanyag, pl. tejfölös poharat állítottam lefelé fordítva.

Beletettem a lyukas aljú vedret (ebbe kell alul a háló), 5-10 centi vastagon jött a föld, rá egy arasznyi száraz levelet, majd két hétig gyűjtögettem a zöldhulladékot a lakásból és az irodából. Almacsutka, banánhéj, céklahéj, kávézacc, teafű. Utólag kiderült, hogy az irodából is hazahordott mennyiség már túl sok, mivel egy komposztálónyi giliszta nem rendelkezik akkora étvággyal, hogy ezt mind megegye.

Mindig a falevelekkel rétegezve tettem a hulladékot a készülő komposztálóba, hogy mindig a száraz levelek legyenek felül.

A jó komposzt titka a megfelelő szén-nitrogén arány, ami egyszerűsítve azt jelenti, hogy a zöld-barna összetevőknek 30:1-hez arányúnak kell lenniük. Nem a súly számít, hanem a térfogat. A zöld minden konyhai hulladék (tehát az is, ami nem barna :D), a barna pedig a szárazanyag, őszi falevél, szalma, faforgács, fanyesedék. Ha túl kevés a nitrogén, azaz a barna, könnyen túlnedvesedik a komposzt.

(folytatás itt)

Karácsonyra volt tervben, január elején készült el, és így, január végén kerül fel ide, szóval nem sikerült elsietni a dolgot. :) Ezen kívül további három desszert várja, hogy megörökítsem, csak furcsa mód mindig hamarabb elfogynak, mint hogy legalább egy fotó készülne róluk. 

Hozzávalók:

• 100 g cukormentes feketecsoki
• 50 g vaj
• 35 g tejszín vagy kókusztejszín
• 30-40 g eritrit
• kókuszreszelék, apróra vágott dió vagy kakaópor a beleforgatáshoz

Az elkészítés nagyon egyszerű. Vízgőz fölött összeolvasztottam a csokit, a vajat és a kókusztejszínt, hozzákevertem az eritritet, majd hűlni hagytam. Mikor már gyúrható szilárdságúra hűlt, golyókat formáltam belőlük, majd beleforgattam a kókuszreszelékbe, vagy ami éppen van. Érdemes utána is hűtőben tartani, hogy ne puhuljon meg nagyon. 

A 2019-es év mozgalmasan alakult számunkra. Néhányunkból megalakult a Határátlépők csoportja, amelynek keretében végre én is kiélhettem világmegváltó késztetéseimet a Kőbefőtt neve alatt. :D Persze ennek következtében kevesebb idő maradt a főzésre meg az utazgatásra, a receptek és az utak leírásáról nem is beszélve. 

Közben a Határátlépők „fiatalok önszerveződő közösségéből” egyesületté vált. Reményeink szerint sikerül hatékonyabban tevékenykednünk a közösségépítés, környezettudatosság és a helyi értékek megismertetése terén, melyek mind olyan témák, amelyek évek óta jelen voltak a blogban, csak mindenféle szervezeti háttér nélkül. 

2019-es első kimozdulásunk a Tócsaleső - Víz világnapi séta az Olt árterében volt, melyet a szép időnek köszönhetően óriási érdeklődés övezett, és melyért köszönet Demeter László biológusnak!

Április elején a tavaszi nagy takarítási hullámhoz csatlakozva megszerveztük a Hulladékgyűjtést a Suta-tónál, ahol sajnos jó sok zsákot meg tudtunk tölteni azzal, amit a kedves „természetjárók” maguk után hagytak. 

Az április 18-i Műemléki Világnap apropóján várostörténeti sétára indultunk Jakab-Ladó Ágota művészettörténész, történész vezetésével. A Korzó a múlt századfordulós Csíkban során az adott kor emlékeit vettük sorra, egyik üresen álló szecessziós épületünket belülről is felfedezhettük.

A nagy érdeklődésre való tekintettel a Korzót májusban megismételtük. 

Június végén kerékpárra pattantunk és Csíkszépvízre tekertünk ki, útba ejtve néhány jelentős műemléket, aztán a cibrefürdői népi feredőt. Tekerés, szép helyek, régi házak, egy kis töri (örmény szemszögből), minden benne volt, ami egy jó naphoz kell. :) Szépvízen Ajtony Gábor (alias Tata) mesélt mindenről (is). Azért még aznap hazaértük. :D

A Műanyagmentes Júliushoz kapcsolódva szerveztük a Zero Waste Csíkszereda csoporttal közösen a műanyagmentes bevásárló túránkat, ami szintén szép visszhangot váltott ki, és azóta, bár nyilván nem (csak) ennek köszönhetően egyre inkább tetten érhető a hulladékmentességre való törekvés a város életében.

Szeptember végén az Autómentes Nap és a Kulturális Örökség Napjai keretében ismét megtartottuk a tekerést Csíkszépvízre, ezúttal már átvettem a stafétát Tatától, ami a „mesélést” illeti. :) Az esemény pedig bekerült a Kulturális Örökség Napjai alkalmából szervezett programok online gyűjteményébe, illetve az itt készült kisfilm pedig a Kárpát Expressz műsorába. 

Októberben következett mind közül talán a legkedvesebb alkalom, a Komposzt Nap, ahol az elméleti előadások és beszélgetés után közösen komposzt ládát építettünk a Szent Imre Ifjúsági Központ udvarán, amelyet azóta is használnak a város lakói. :) A program díjat nyert a Humusz Szövetség Komposztünnepéhez kapcsolódó pályázaton. Hogy a díj Budapestről hogyan jut el Csíkszeredába, még a jövő rejtélye. :D 

2019 záróeseménye 2018-hoz hasonlóan egy év végi séta volt, ezúttal a Nagysomlyóra, és sikerült is némi havat találnunk odafönt. 

Ezenkívül persze ott voltak a Határátlépők társasjátékos alkalmai, amelyeket idén is nagy lendülettel folytatunk, illetve a generációnkat érintő témákat boncolgató Párbeszéd Café, valamint rendhagyó tárlatvezetés. 

Az idei év sem ígérkezik ennél unalmasabbnak. :) 

Itt az őszi-téli szezon, amikor különösen jó egy bögre tea mellé zabkekszet majszolva olvasni, és nézni a kinti zimankót. Ja, hogy erre valahogy nincs idő, és a benti meleg helyett éppen a kinti zimankóban ténykedsz? Ez ne legyen akadálya a majszolásnak! :) 

Hozzávalók:

• 150 g gluténmentes zabpehely
• 70 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 100 g puha vaj
• 1 kk. szódabikarbóna
• 60 g eritrit
• 1 tojás
• kb. 20 g cukormentes fekete csoki apró darabokra törve
• egy marék dió darabokra vágva

Mindent összekeverünk, összegyúrúnk, és kb. 3-5 cm-es kekszeket formálunk a tésztából. Ennél nagyobb már nem jó, mert nem sül át. Kb. 20 perc alatt kis lángon megsütjük. (össz. kb. 132 g CH)

Nagyon potyogtak a szilvák augusztus végén és szeptember elején. Valahogy úgy, ahogy a népmesében a körtefa, a szilvafa is szinte kérlel ilyenkor, hogy valami legyen a lehullott gyermekeiből. 

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=tADkcAzu_-Q[/embed]

Hát mi más, ha nem szilvás gombóc? :) Az eredeti recept a Nők Lapja Egészség Diéta különszámából származik, kissé átdolgozva.

Hozzávalók:

• 2 dl víz
• csipet só
• 2 ek. kókuszolaj
• 1 ek. eritrit
• 125 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 1 tojássárga
• töltelékhez szilva felezve, fahéjjal megszórva
• morzsához zabpehely, fahéj és apróra tört (nem darált) dió keveréke

A vizet forrni tettem, majd hozzáadtam az olajat és eritritet, végül a lisztet, és csomómentesre kavartam. A tűzről levéve hozzáadtam a tojássárgát is. Miután a tészta kissé kihűlt, egy-egy diónyi adagot szétlapítva beburkoltam vele a fél szilvákat, aztán egy lábos vízben addig főztem a gombócokat, amíg feljöttek a víz tetejére. Még melegen belehengergettem a morzsába, megszórtam fahéjjal. Tényleg szinte olyan lett, mint az igazi. :) Abban is hasonlít hozzá, hogy kifejezetten laktató, és frissen jó igazán. 

A rebarbara és a ribizli nem éppen idénygyümölcs így október elején, ez a süti még májusban készült. Ráadásul egymásnak sem kortársai ők, így a ribizli szépen kivárta a rebarbarát a fagyasztóban.

Minden receptnek megvan a maga története (ha más nem, akkor az, hogy „De ennék valami csokisat! Ja, pont az nincs itthon.”), így ennek is. Az egész egy kis beszélgetéssel, ismerkedéssel kezdődött, ahol a kis csoporttal a hulladékmentes, környezettudatos életmódról beszélgettünk. Ki hol tart, melyek a sikerélményei, vagy miben ütközik nehézségbe. Igen, kicsit olyan, mint az antialkoholista klub. :D „Béla vagyok, függő.” Ugyanakkor abban is hasonlít az előbbire, hogy megtapasztalod, nem vagy egyedül az elképzelésiddel, gondolataiddal, sőt, egyre többek szeme nyílik ki a témára. Szóval erre a beszélgetésre az egyik kezdeményező-résztvevő egy nagy kosár rebarbara szárral érkezett, amit frissen vágott a kertjében. (Nálam otthon akkor még nem nőttek meg ilyen pofásra a szárak.) Valamit megtermelek, előállítok otthon, majd a fölösleget megosztom másokkal? Talán valahogy így kellene. (Egyelőre nekem csak a cukkini és teafű szórása megy így.) Szóval innen a rebarbara. A ribizli meg az otthoni kertből. Az eredeti recept pedig Oxfordból. :)

Hozzávalók:

• 100 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 40 g eritrit
• 50 g vaj
• egy kisebb tányér rebarbara megpucolva, felvágva, fahéjjal  megpárolva, majd leszűrve
• egy marék ribizli

A gyümölcsök kerültek a hőálló kerámia tál aljára, a tésztát pedig összegyúrtam, hűtőbe tetem, hogy a vaj visszadermedjen, majd morzsásra csípkedve a gyümölcsök tetejére szórtam. 30 percig sütöttem, amíg picit pirulni kezdett a teteje. Ennél egyszerűbben elkészíthető desszert nem sok létezik. :) 

Gyergyó pályázott… és nyert, mégpedig Európai Területi Együttműködési Program (Urbact) kiírására reagálva, amelynek célja a fenntartható városfejlesztés, a közösségi értékek felkarolása a városlakók által szervezett programok révén. Horvátország, Lengyelország, Olaszország, Finnország, Spanyolország és Magyarország mellett Romániát Gyergyószentmiklós képviseli a projektben.

„Bejön?”, tették fel a kérdést a szervezők a Bejön?! Nyitunk a városra névre keresztelt program keretében, amelyet a hagyományos Örmény Művészeti Fesztivállal egyidőben tartottak meg, nem véletlenül, hiszen a főtér régi házainak megnyitásával az örmény épített örökség került középpontba. Intézmények és magánszemélyek is megnyitották kapuikat az érdeklődők előtt, így olyan terekbe nyerhettünk betekintést, amelyek a hétköznapokban zárva vannak a kíváncsi szemek elől. „Szeretnénk, ha minél több házlakó, tulajdonos „igen” válasza után, a városlakók is igennel válaszoljanak és a porták, udvarok megnyitása által, kölcsönösen nyissunk egymás fele is, a közösségiség és az együvé tartozás jegyében” – írták a szervezők.

Ezek után nem volt kérdés, hogy a mi válaszunk is „igen” lesz, és megyünk, amint tudunk. :) Már nagyon hiányzott a felfedezősdi, a zárt ajtók mögé való kukucskálás. Az érkezéshez először el kell indulni ugye, az sem utolsó szempont, ha nem túl későn. Ahhoz, hogy mindent részletesen felfedezzünk, a házaktól a vásáron át az előadásokig, egy teljes napra lett volna szükség, de a tizenegy nyitott épületből így is sikerült hatot megnéznünk az esti városi séta előtt.

Gyergyó főtéren már az első pillanatban feltűntek a térképpel a kezükben portyázó csapatok, illetve a műemlék épületekhez kapcsolódó rejtvényt fejtegetők népes tábora, ami már indulásból jó hangulatot teremtett.

A kisváros főterén nem nehéz megtalálni a szecessziós városházát, amelynek most a tornyához is felkapaszkodhattunk. De nem ám csak úgy egy lépcsőn, hanem a padláson keresztül. A padlás pedig magaslati hely, majdnem olyan jó, mint egy torony vagy egy hegycsúcs, szóval csak jó lehet. :) A drótháló némiképp csökkenti a kilátás élvezeti értékét, de azért szépen belátható a főtér.

Néhány pókhálóval és pár fotóval gazdagabban a következő épület felé vesszük az irányt, a Szabadság tér 23 számhoz, ahol ma pártszékház működik. A teraszról most közelebbről is szemügyre vehetjük az épület organikus, szecessziós díszítéseit.

Következő megállónk a Vákár fivérek háza a Gábor Áron utca 2 szám alatt. A városi legenda szerint az építtető Vákár László szerencsejátékon (a család leszármazottja szerint viszont kötvényben) nyerte az építkezéshez szükséges pénzösszeget, majd az 1901-től kezdve felépült a ma látható eklektikus emeletes ház. A Vákár fivérek Csemege Bor Fűszer Nagykereskedése 1874-től az 1948-as államosításig működött, mint még olyan sok, hasonló sorsra jutott vállalkozás.

Ez után a Szabadság tér 12 szám alatt álló épületbe tértünk be. Van némi kontraszt a már felújított (bár sokszor túlságosan „élére vasalt”) épületek és szomszédjaik között…

Vele szemben áll a Szabadság tér 8 szám alatt található, a múlt század fordulóján épült Merza ház, ahol méterárú kereskedés működött.

Ma hátsó szárnyaiban több család lakik, illetve itt működik a Larix Stúdió építésziroda is. Ők is nyitottak a városra, mégpedig egy üvegtetővel. :)

Az utolsó ház, amely még belefért az időbe, a Márton Áron utca 4 szám alatti, 1810-ben épült Ákoncz-Kövér ház, amelynek homlokzatán a tipikus szamosújvári örmény házak két típusa is visszaköszön (erről itt). Az udvaron örmény ételek receptjeit böngészhetjük, de még egy kis maradék dápdász-paszulyt is kapunk.

Este hat órától indul a Köllő Miklós építész által vezetett városi séta, amely során a városról, az örményekről és a helyi viszonyokról is sok érdekességet tudunk meg, miközben eljutunk a városházától az örmény plébániáig.

Miért pont itt telepedtek le az 1600 években Moldva felől érkező örmények? (erről korábban itt) Gyergyószentmiklóson már akkor is több mesterember élt, mint a környező más településeken, így egy nyitottabb, ideálisabb közeg fogadta az újonnan érkezőket. Ugyanakkor Moldvában bizonytalanabbá válik az élet a fanarióta uralkodók alatt, amely a kereskedéssel foglalkozó örményeknek nem kedvez, így a biztonságosabb és nyugodtabb Erdély felé veszik az irányt, az eredeti örmény nevek mellett hozzák magukkal a román vagy eredeti örmény ragadványneveiket, mint például a Vákár (văcar – tehenész), Kabdebó (cap de bou – ökörfejű), Patrubány (patru bani – négy pénz), vagy Dajbukát (dai bucata – adj egy darabot). Talán ennek a határhoz közeli letelepülésnek köszönhették a későbbiekben a gazdagságukat, amelynek része lehetett a csempészet is, de az adódó lehetőségek kiaknázása egész biztosan. Már csak azért is, mert ugyanaz a név Moldvában Zaharia, Erdélyben Zakariás volt. Évente többszázezer marhát hajtottak Bécs felé. A hosszú útnak több állomása volt, a moldvai marhákkal az Alföldre leérve hosszabb pihenőt tartottak, amely során újra feltáplálták a marhákat. Ennek az élénk kereskedelemnek az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság közti vámháború vetett véget az 1890-es években. Kézdivásárhely – Kanta is ekkortól kezdett elszegényedni. Ennek köszönhető, hogy a kereskedelem miatt alföldi-székelyföldi kétlakiként élő örmények gazdagabb rétege már nem is költözött vissza Székelyföldre.

A székelyek nem kimondottan örültek az új szomszédságnak, így kezdetben csak bérbe adták a házaikat az örményeknek, illetve megtiltották a kútásást, ami nagy érvágás lehetett a marháikat itt szállásoltató örményeknek. Az 1800-as évek elején viszont leég a város, és az örmények megépítik a szamosújvári mintára épülő, de egyszerűbb, parasztbarokk (igen, ezen a vidéken még a barokk is él abban az időben) kőházaikat, amelyekből mára már csak néhány maradt meg. Az erzsébetvárosihoz mérten keskenyebb szamosújvári utcafrontok könnyebben voltak adaptálhatók a székelyföldi telekszélességhez. A kapu volt a biztos elem, ez adta meg az utca egységességét és karakterét, a mellette maradó telekszélességgel gazdálkodva alakult ki, hogy hány ablakos lett a homlokzat. Mostanra a kapuk nagy részét lebontották. A szekér keskenyebb volt, mint a fát szállító teherautó. Az örmény házak oldalán sok helyen még láthatók a kőkapuk lebontása után maradt sebhelyek. A kapuk hiányában az utcakép is csorbult.

Érdekesség, hogy míg Gyergyó inkább Szamosújvárral, Szépvíz Erzsébetvárossal ápolt mélyebb kapcsolatokat.

A város mai főtere az 1800-as évek második felében még szinte beépítetlen volt, ez után kezdődött a városiasodás folyamata, amelynek velejárója volt az 1900 körüli telekspekuláció. Érdekes módon az új, adminisztratív épületeket nem a korábbi főtéren helyezik el, hanem egy külön téren, ahol megépül a gimnázium, a kórház. A gimnázium érdekessége, hogy a központi épületrész hangsúlyosan kiemelkedik homlokzatból, így optikailag beleilleszkedik a távolabb fekvő főtér utcafrontjába. (Hadd lássák a Csík felől érkezők, hogy tud ez a Gyergyó! :D Amúgy is jellemző volt az egymáshoz közeli kisvárosokra ez az egészséges versengés, és sok esetben ez motiválta a fejlődésüket, urbanizálódásukat.) Jól láthatóan kirajzolódik, hogy míg a Szabadság tér eklektikus vagy szecessziós stílusban épült vagy átépült házai az urbanisztikai rendelkezéseknek köszönhetően azonos párkánymagasságúak, a mai Márton Áron utca örmény házai viszont nem illeszkednek ilyen szabályrendszerbe.

A házak sarkának díszítése, azaz kváderezése, amely a házakon csak egy sorban, a katolikus plébánia épületén viszont már díszesebben, két sorban jelenik meg.

Végül elérünk az igazán díszes, eklektikus homlokzatúvá átépített, szecesszióssá alakított kapuval rendelkező örmény katolikus plébániáig, illetve a gyanúsan meghatározatlan időre zárva tartó Tarisznyás Márton múzeumig. Ez utóbbi a valamikori város szélén épült, palotaszerű épület Vertán István háza, amely minden tekintetben kilóg a sorból. Minden sorból. Méretében (az örmény plébániánál nagyobb), stílusában, funkciójában is (tímár műhelyek működtek a földszintjén, miközben ezeket csak a várostól távol lehetett volna létesíteni).

Közben sajnos rengeteg példát látunk arra, hogy hogyan nem szabadna hozzányúlni az épített örökséghez, ha el szeretnénk kerülni a teljes káoszt és értékpusztítást, viszont az ilyen kezdeményezések, mint a Bejön?!, mindenképp reményre adnak okot. Nyissunk a városra mi is, ismerjük meg, fedezzük fel!

A csigáról készült fotók már nyár eleje óta várták, hogy történjen velük valami, leginkább, hogy egymás mellé kerüljenek a recepjükkel, és ezzel nincsenek egyedül. Na de majd most! 

Ritka, hogy a "mentes" receptekből ne érezné ki az azokat megkóstoló ártatlan áldozat, hogy valami "nincs rendben vele", azaz valami más a megszokotthoz képest, ha nem egyéb, akkor nem annyira édes (ez egyéni preferencia kérdése, sokszor egy édesebb gyümölcsöt is túl soknak érzek). Ez a kakós csiga viszont átsiklott a rostán, csak utólag fedtem fel, hogy valami gyanús dolog van vele. Végül kiderült, hogy a kóstolónak mégis feltűnt valami, nevezetesen az, hogy amúgy nem szereti az édességet, de ez mégis jól esett. Akkor már gondoltam, hogy talán érdemes lesz észben tartani a receptet. :)

Hozzávalók: 

• 125 g vajkrém
• 75 g tehéntúró
• 220 g (gluténmentes) zabpehelyliszt vagy darált zabpehely
• 50 g bambuszrostliszt
• 4 ek. eritrit
• 1 dl víz
• 1 kk. szódabikarbóna
• 1 kis tojás
• 1 tojás a kenéshez

Töltelékhez:

• 40 g kakaópor
• 4 ek. eritrit
• 20 g olvasztott kókuszzsír
• csipet só

A tészta hozzávalóit összegyúrtam, állni hagytam, amíg a törteléket is összekevertem. A tésztát kb. 1,5 cm vastagon téglalap alakúra nyújtottam, majd megkentem a töltelékkel.  Szorosan felcsavartam, és 2 cm-es szeletekre vágtam. Sütőpapíros tepsibe tettem, megkentem a tojással, kb. 25 percig sütött. Közben még kétszer megismételtem a kenést, hogy fényes legyen, amíg elfogyott a tojás. (össz. 132 g CH)

Három nap, három helyszín, két erős személyiség és millió új ismeret. És megint csak a kíváncsiság (mégis, ki találta ki, hogy miatta bárki megöregedne?), hogy mi él körülöttünk? Jártunk már a rétek ezernyi virága nyomában, most pedig a gyógynövények keresésére indulunk egy rövid, de tartalmas képzés keretében. Lássuk be, nem is kell őket nagyon keresnünk, hisz szinte minden kertben megbújik néhány, nem is beszélve a mezők, útszélek füveiről, amelyek mellett legtöbbször csak elmegyünk, legfennebb a virágukat csodáljuk meg, és örülünk, ha a méheket látjuk legelni rajtuk.

Persze, menjünk ki minél előbb a szabadba, mert végre itt a nyár, és hiányzik már a szénaillat, a fenyőtű kesernyés aromája, viszont mindennek meg kell ágyazni, így a mezei „garázdálkodásnak” is. A karcfalvi „füvesember”, a kolozsvári származású Macalik Ernő mesél nekünk. Először a növényekkel való gyógyítás, a fitoterápia története kerül terítékre, majd a gyógynövények részei, hatóanyagai, felhasználásuk és receptek következnek, mindez ízesen fűszerezve odavágó történetekkel… ha már Ernő bácsi készíti a híres-neves Macalik-fűszerkeveréket.

Forrás: Agrosic

(További képek a gyógynövényismereti tanfolyamról)

Körülbelül 3800 növényfaj él Romániában, ebből nagyjából 200 gyógynövény, de a számuk folyamatosan változik az újabb kutatások függvényében.  A növények egyes részei nem egyformaképpen használhatóak. Például a havasi lórom gyökere hasmenésre, viszont a többi része székrekedésre jó.

Ha böngésztük már kozmetikumok összetételének listáját, találkozhattunk már érdekes latin nevekkel. Jó (és egyben ritka) esetben az első néhány helyen valamilyen növényi összetevőnek kell(ene) szerepelnie, innen lehetnek ismerősek a növények részeire utaló latin kifejezések.

Forrás: Agrosic

radix – gyökér

folium – levél

flos – virág

fructus – termés

semen – mag

cortex – kéreg

gemma – rügy

herba – a föld fölötti növényrészek

A növényekben vannak maguk a hatóanyagok, amelyek koncentrációja példányonként, napszakonként, az elhelyezkedésétől, a holdállástól (és ez nem csak babona) és a vegetációs periódustól függően változik, illetve kísérőanyagok, amelyek befolyásolhatják a hatóanyagok hatását.

Még egy érdekesség, hogy az ajakos virágúak tartalmaznak a legtöbb illóolajat (mint például a levendula, kakukkfű, szurokfű, zsálya, akik kiváló méhlegelőként is szolgálnak, úgyhogy már csak ezért is megéri ülteti belőlük néhány tövet) és fertőtlenítő hatásúak.

A nap egyetlen szépséghibája a plasztik catering. No de ezután majd saját Esszeug-gal portyázunk tovább.

Este lesz, irány haza, de a beszélgetést hegyekről, madarakról, palántákról, épületekről, történelemről, mesélést régi dolgokról sikerül tovább folytatni a hazaút alatt. Ilyenkor jól jön az a 70 kilométer.

A második nap díszletét a csíksomlyói Szent István Otthon Mária Kertje adja. Az első igazi nyári reggelek egyikén már a reggeli városon átkerekezni is jól esik.

A Szent István Otthont tíz éve középiskolásoknak hozta létre bentlakásként Böjte Csaba testvér, és itt kapott helyet a kert is, amelyet nagyrészt a bentlakó fiatalok gondoznak és az itt termelt gyógynövényekből teákat, aromavizeket állítanak elő.

A közösségi kertben rendezik meg évente a Székelyföldi Gyógynövénynapot (idén már negyedik alkalommal), és ezzel összefüggésben alakult meg a Székely Herbária Egyesület is.

A köszöntő és bevezető alatt az árnyékos pihenőhelyen teázgatunk, ahol Balázs Melinda Erzsébet, vagyis Zsóka mesél nekünk a kert születésének körülményeiről, majd sétát teszünk a gyógynövénysorok között.

Mint kiderül, létezik már csíki levendula is, egy hibrid faj, amolyan öszvér, aki képes átvészelni a csíki teleket, de cserébe kevesebb, kisebb virága van, nem olyan intenzív az illata, és csak tőről szaporítható.

C-vitamin forrásként ott a sok bokor feketeribizli...

...és homoktövis (ez utóbbi szintén nem ujjong a csíki télben, idén is kifagyott néhány), majd továbbmenve a mindenütt előbukkanó torma mellett találkozunk a zsurlóval,

rengeteg vadmentával (amely patakok partján vagy mezőkön is nagy számban előfordul),

kerti vagy orvosi zsályával (a vadon növő mezei zsálya ugyanilyen szép, de sajnos nincs gyógyhatása),

apróbojtorjánnal,

a mentolos illatú boldogasszony tenyerével,

a szurokfűvel azaz oregánóval.

Itt van az Észak-Amerikából származó grindelia robusta

és a helyi lándzsás útifű, mindketten köhögéscsillapító hatásúak.

Következik az immunrendszererősítő echinacea (virág nélkül persze mindet nehezebb felismerni)

és a májvédő máriatövis.

A kerti kakukkfűnek is kellemes illata van, de valahogy teljesen más, mint a mezei, mintha "sápadtabb" lenne, ha lehet ezt mondani egy illatra.

A bibliai izsóp szinte tengerként borít be egy területet.

Közben már gyűlnek a felhők, és következik az ebéd a kolostori refektóriumok hangulatát idéző boltíves ebédlőben.

Délután a teaházban folytatjuk. Itt fogad minket Kájoni János Herbáriumának másolata, és a teák, aromavizek készítésének fortélyai.

Az utolsó nap reggelén korán indulunk a tett helyszínére, egy rövid bodoki kitérővel a borvízforrás nyomába eredve. A forrást ugyan nem sikerül megtalálni, de egy valamikor régen lekövezett, mezőbe vezető utat igen, amely egyrész alaposan ráz, másrészt a semmibe visz, tehát minden kívánalomnak eleget tesz, amit csak egy Isten háta mögötti úttól elvárhat az ember. A szentgyörgyi találkozó után Sugásfürdő közelében egy mezőn ütünk tanyát,

Forrás: Agrosic

majd az elmúlt hetek esőzéseitől valóságos kisplasztikává változott földúton végig caplatva mindenki nekilát, és szed, amit talál, hogy az előző napi termesztéses módszer után a spontán flórából való begyűjtést is kipróbáljuk.

Később a bokrok árnyékában Macalik Ernő segítségével átvizsgáljuk a zsákmányt.

Forrás: Agrosic

Forrás: Agrosic

Forrás: Agrosic

Tulajdonképpen sikerült egy gyógynövényekben szegény rétet találnunk, így „csak” a következőkre bukkantunk:

kígyószisz

mezei zsurló

vadmenta

cickafark

kakukkfű

lándzsás útifű

havasi lórom

Talán mindenre érvényes, hogy csak azt szerethetjük, értékelhetjük igazán, amit ismerünk, így van ez a gyógynövényeinkkel is.

Aki ott volt ezen a három napon, biztosan korábban is megcsodálta a mező virágait, de mennyivel másabb, ha a nevükön szólíthatjuk őket. Szinte biztosak lehetünk annak igazságvoltában is, amit Ernő bácsi mondott: „Akinek van legalább egy kis kertje, annak már nem lesz szüksége pszichológusra.”

Szinte száz részvevővel zajlott a Víz és Erdők Világnapja alkalmából rendezett tócsaleső sétánk az Olt árterében. Nagy öröm, hogy minden generáció képviseltette magát, és hogy az a bizonyos sokat emlegetett „jövő nemzedék” olyan nagy számban volt jelen. Nem lehet elég korán kezdeni a természet megismerését és megszeretni a barangolást! �
A Nagy Imre Galériától indulva a Kisvár felé vettük az irányt, majd kis pihenő után a zsögödfürdői borvízforrástól fordultunk vissza. A Demeter László biológussal a tócsák élővilágát kutatva sikerült fellelni a nap gőtéjét is. � 

Mert hogy ilyen volt, 2018. december 27-én. 

Több év barangolása után már jó ideje érlelődött a közös séták, túrák gondolata, legyen szó a városi értékek felfedezéséről, vagy a minket körülvevő természeti környezetről, amelyek együtt, egymástól szétválaszthatatlanul alkotják ezt a tájat. Egy-egy beszélgetés során derült ki, hogy a 20-30-40 éve itt élők sem mind ismerik ezeket az értékeket, viszont szívesen felfedeznék. Mivel értékeink védelme azok megismerésével kezdődik, útnak indultunk. 

Az óév lezárásaként felkerestük az 500 éves Hársit, aki, miután 2010-ben elnyerte az Év Fája Romániában címet, a 2011-ben első alkalommal megrendezett versenyen Európa Év Fája lett. A hely különlegességéhez tartozik, hogy a hagyomány szerint régen a falu vezetői a fa köré ülve hozták meg a fontos döntéseket. Hársi szomszédja a 15. századi, gótikus szentélyű templom, amelyet szintén alkalmunk nyílt felfedezni a 10 km-es séta során. 

Volt már rácsos, csillagos, tejes, cukkinis, úgyhogy valami kiapadhatatlan meggyforrás sejthető itt a háttérben. Meg hosszadalmas nyári meggymagolások, amelyek után valahogy mégis ott marad a mag a meggyben. :)

Hozzávalók:

Tésztához: 

• 200 g teljes kiőrlésű liszt
• 100 g puha vaj
• 1 tojás
• 65 g cukor

Töltelékhez:

• 2 üveg meggykompót
• 1 csomag vaníliás pudingpor
• fahéj

A tésztát összegyúrjuk, 2/3-át kinyújtjuk kerekre, és kibéleljük vele a kivajazott kerámia piteformát. A meggykompót leszűrt levével pudingot főzünk, majd visszakeverjük bele a meggyet is. A krémet a tésztalapra símítjuk, az 1/3 tésztából pedig szirmokat vágunk ki pohárral vagy kerek formával, a maradékból még egy keretet is sodorhatunk.  A tésztát egy felvert tojással lekenjük, majd sütés közben (kb. 30 perc) még megismételjük a kenést, hogy fényes legyen. 

Ha valami házicsoki-szerűre vágynál... Sokadik kísérlet, és valahogy soha nem lesz szép, egyenletesen csíkos, de, mivel ez az ízét nem befolyásolja, a recept nem maradhat tovább titokban. :)

Hozzávalók:

Csokis réteghez:

• 100 g cukormetes feketecsoki
• 25 g tejszínes vajkrém (vagy mascarpone)
• 25 g darált mandula
• 1 tojás
• 20 g eritrit

Krémsajtos réteghez:

• 100 g tejszínes vajkrém
• 25 g darált mandula
• 1 tojás
• 30 g eritrit

A csokit felolvasztottam, a tűzről levéve hozzákevertem a vajkrémet, a tojást, eritritet és mandulát. A fehér rész hozzávalóit is összekevertem, majd a jól kivajazott kerámia sütőformába rétegeltem. Itt kellene elkapni, hogy a két rétegnek egyforma legyen a sűrűsége, és akkor szépen elterülnének egymáson. Kb. 25 percet sütöttem, amíg a felső, fehér réteg picit pirulni kezdett. Érdemes kihűteni, hűtőben tárolni, és utána szeletelni. 

Szeptember első napján indultunk útnak a Felső-Maros mentén. Bár a még zöld fák között melege volt a napnak, az ősziesen tompa fényben az erdőből ősz-illat gomolygott elő. A Kelemen- és Görgényi-havasok közt húzódó Maros-völgye októberben, színesen igazán különleges.

Gyergyón túl, Maroshévíztől Szászrégenig a Funtineli boszorkány világában járunk, ahol régen is a pásztorkodó románság volt többségben.

Marosvécsen áll a Kemény család sarokbástyás reneszánsz kastélya, melyben korábban elmegyógyintézet működött (mindig megtalálták a legmegfelelőbb hasznosítási formát a halálra ítélt társadalmi réteg épületei számára), azután is, hogy az örökösöknek visszaszolgáltatták az épületet. 2014 óta látogatható.

A vár elődjei többször is gazdát cseréltek. Állítólag Werbőczy itt írta meg a híres Tripartitumát (amelynek kiejtését a mezőségi-székely lelemény oly sokféle formában átszabja, mire a vezetés végére érünk). A várbirtok a 17. század közepén került a Kemény család birtokába, és egészen a második világháborút követő államosításig ott is maradt. Kemény János itt működtette az Erdélyi Helikon Írószövetséget a két világháború közti időszakban, amikor az erdélyi értelmiség minden igyekezetével próbálta megőrizni az erdélyi kulturális élet színvonalát, és tartani az emberekben a lelket. Tagjai voltak többek között Áprily Lajos, Kós Károly, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kuncz Aladár vagy Tamási Áron, de román és szász írók is.

Hosszú lépcsősoron kapaszkodunk fel a kastélyhoz. Lehetne menni akár autóval is, kerülővel, lankásabban, de minek?

A reneszánsz faragott kő ablakkeretek már kívülről is felkeltik a figyelmet.

A belső tér egyértelműen árulkodik az egészségügy óvó kezében eltöltött évekről: fehér csempe, olajfesték, lambéria, nem is beszélve a néhol igazán átható szagról, ami nem is kórházszag, sokkal inkább a magatehetetlen betegek szaga. Kiírások figyelmeztetnek is, hogy nem mindenkinek ajánlott belépni egyes helyiségekbe, sőt, néhány közülük egyenesen nem látogatható, de hát a kíváncsiság, ugye…

Az adminisztráció helyiségei viszont szépen megmaradtak majdnem eredeti állapotunkban, már, ha az öntöttvas fűtőtestektől eltekintünk.

A sarokbástyák boltozott pincehelyiségeit sem érdemes kihagyni, ahogy tulajdonképpen a padlást sem, bár azt sem mutogatják hivatalosan.

Az egykori kastélyparkban, mely arborétum is volt, még ma is öreg kocsányos és vörös tölgyek, platánok, nyírek és kőrisek között sétálhatunk.

És egy kis beszélgetés után mi más kerül elő, ha nem Szilvássy Karola (Bornemisza Elemérné) receptfüzete. Karoláról mintázta Bánffy Miklós Erdélyi történetének női főszereplőjét, Milóth Adrienne-t. A hölgy állítólag nem igazán törődött az akkori konvenciókkal, filmet rendezett, asszisztensként dolgozott a fronton, lovagolt és túrázott, és övé volt az akkori Erdély legszínvonalasabb konyhája, úgyhogy utólag is pacsi neki. :) Tehát nem maradt le szerelme nyomában (aki, ezek után, szinte nyilvánvalóan nem a férje volt, hanem gróf Bánffy Miklós).

A kastélyt elhagyva megállunk Gergyószentmiklóson, azaz Gyergyóban, hogy lássunk egy kis vidéki szecessziót, és a régi örmény kereskedőváros hangulatát.

Az örmények Apafi Mihály fejedelem idejében telepedtek le Gyergyóban (erről itt már volt szó korábban is), miután előbb a Krím-félszigeten, majd Moldvában éltek, majd megkezdték iskola-, templom- és céhalapító tevékenységüket. A városközpont ma is látható polgári arculat jórészt hozzájuk köthető, ezért egyes épületeknél felfedezhető a párhuzam például Szamosújvárral.

Ősszel többen is kérdezték, hogy mit sütök rendszeresen kenyér helyett, melyik recept az? Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen a legeslegbeváltabb zsemle recept nincs is itt a blogon. Miután körülbelül négy éve véglegesítettem, szépen hátardőltem, mint aki jól végezte dolgát, és nem írtam le azóta sem. 

Most az új év tiszteletére (és a régi adósságok pótlása okán) jöjjön végre A recept. :)

Hozzávalók 8 db. zsemléhez:

• 75 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 75 g barnarizsliszt/zabpehelyliszt/kölesliszt/hajdinaliszt
• 20 g útifűmaghéj
• 20 g kókuszliszt (vagy valami helyibb: lenmagliszt, vagy helyettesíteni a többi liszttel)
• kb. 100 g reszelt sajt (opcionális)
• 1 pohár meleg víz (kb. 2 dl)
• 1 tojás
• só
• 1 tk. szódabikarbóna
• 2 ek. almaecet

A tojást felverem villával, hozzátöltöm a vizet, a reszelt sajtot (ha sajtosan szeretném, de úgy az igazi, sajtból sosem elég!), megy bele a só, szódabikarbóna, almaecet, majd az útifűmaghéj, amivel jól elkeverem. Ez az egész alapja, a "kovász". Összegyúrom a lisztekkel, a zabpehellyel, majd 8 zsemlét formálok belőle. Kb. 25-30 percet sütöm. (10 g CH/db.)

Szeptember óta semmi új bejegyzés és beigli recept január elején. A helyzet elkeserítő, mi több, tarthatatlan! Volt már itt szó többször is arról, hogy idő arra van, amire akarja az ember, és (bár ez nem mindig igaz), lehet, hogy most helytálló megállapítás. Nem szeretném hanyagolni a főzős témát, de tény, hogy az egy szem blog egyre több tevékenységet kénytelen magábafoglalni, és talán így lesz egyre több köze a valósághoz. Mert úgy jó, ha sokszínű. És a beigli is minimum kétféle.

Pozsonyi diós-mákos patkó, a hagyományos 

Vannak evidenciák. Hogy karácsonyra mindenki hazamegy, hogy télen hideg van, hogy a nap este lenyugszik, és hogy mindenhol sül két diós és két mákos beigli karácsonyra. Aztán kiderül, hogy ez mégsem evidencia, és hogy a beigli reped, nem kel meg, és különben is, macerás, meg ott van a bolti. De a bolti süti nem fényes, nem illatos, nem mosolyog, nem házi. Úgyhogy süttünk házit, a dédmamák receptje alapján, úgy, ahogy az le van írva.

Hozzávalók:

• 1/2 kg liszt (fele-fele teljes kiőrlésű és fehér liszt)
• 1/4 kg vaj
• 1 egész tojás
• 2 tojássárgája
• 2 kanál tejföl
• 2 kanál bor
• 1 kanál cukor
• csipet só
• 1 dkg élesztő 2 kanál tejbe áztatva (vagy egy zacskó porélesztő, a tej külön hozzáadva a tésztához)

Töltelék:

Diós 

• 25 dkg darált dió
• 25 dkg cukor (ez a békebeli változat, elég 20 dkg is)
• 3 kanál tej
• citromhéj
• egy marék mazsola

Mákos

• 25 dkg darált mák
• 25 dkg cukor (azaz 20)
• 3 kanál tej
• citromhéj
• mazsola

Összegyúrjuk a tésztát, egy órát kelesztjük. Négy részre osztjuk, kinyújtjuk, majd két diósat, két mákosat készítünk, elméletileg feltekerés után patkót formálunk belőle, tulajdonképpen meg nem, mert minek, elfogy egyenesen is. A lényeg, hogy rengeteg legyen benne a töltelék, a tészta csak jelzésértékűen összetartja azt. A tölteléknél mostanában a citromhéjjal van a gond, mert nem mindig lehet kezeletlent kapni, szóval vadászni kell, és azt is jól leáztatni, megsikálni külön erre a célra tartott körömkefével. Vagy ültessünk citromfát. :) Felcsavarás után még fél órát kelesztjük, bekenjük felvert tojással, ezt még sütés közben kétszer megismételjük, hogy szép fényes legyen. Sötétsárgára sütjük. 

[embed]https://www.facebook.com/KoBEfott/videos/1800767800046520/[/embed]

Diós beigli, a másik

A másik, mert glutén-, cukor- és tejtermékmentes. Sok változat készült már, az utóbbi években ez. Amíg nem lehetett kapni gluténmentes zabpelyhet vagy zabpehelylisztet, sokkal többet kellett mókázni a jó állag elérése érdekében, de abban volt a kihívás. :)

Hozzávalók:

Hozzávalók:

• 20 g kókuszzsír
• csipet só
• 20 g útifűmaghéj
• 100 g zabpehely megdarálva
• 30 g barnariszliszt
• 20 g kókuszliszt
• 30 g eritirit
• fél tk. szódabikarbóna
• 1 ek. almaecet
• 2 tojás
• 70 g meleg víz

Töltelék:

• 120 g darált dió
• 40 g eritrit
• kevés a tej helyett víz

A tészta hozzávalóit összegyúrtam, állni hagytam, történetesen most egy egész éjszakát, de 10 perc is elég. Két részre osztottam, kinyújtottam, megkentem a töltelékkel, felcsavartam, és ugyanúgy többször is megkentem tojással, mint a hagyományos változatot. 

Vannak ízek, illatok, tárgyak, fények, amelyek elindítják az asszociációt, előhoznak régi emlékeket, tán általunk személyesen meg sem élt érzéseket, hangulatokat, amelyek valahogy mégis ott vannak, mélyre elásva, talán a családi tudatban. Csipkekesztyű és legyező, kalapdoboz és sétabot, békebeli (száztojásos) sütemények kézzel írott receptjei megsárgult papíron, römikövek csörgése egykori vasárnap délutánokon, amikor más volt még az idő folyása, mást jelentett az utazás, a távolság és a "messze". 

Milyen lehetett akkor utazni, innen a "sarokból", egészen Bécsig? Talán most sem különbözik annyira, a sarokból nézve. Mert mintha ugyanazt szeretnéd látni, ugyanazt kapni Bécstől, mint amit anno a kalapdobozzal és sétapálcával utazók, még akkor is, ha már nem hordár cipeli a bőrkoffert, és nincs portalan kalucsni, csak hátizsák és bakancs. Néha elég ehhez a fahéjas alma és a friss sütemény illata, és akkor kicsit megáll az idő, odaül szegény sokszor előrángatott Proust a madeleine-jével, és útjukra indulnak a régi történetek a sétapálcákról és virágos kalapokról. 

Meg aztán, az sem elhanyagolható szempont, hogy idén ősszel évek óta nem látott almaterméssel ajándékozott meg a természet, így aztán folyik a tobzódás, az almához is almát eszünk, de ha nem, akkor legalábbis almalével öblítjük le. 

És egy csipet a marosvécsi Kemény-kastélyból. 

Hozzávalók:

Tésztához:

• 250 g zabpehelyliszt
• 20 g eritrit
• 1 tojás
• 3 dkg vaj
• 1 dl víz
• 1 csipet só

Töltelékhez:

• 50 dkg alma
• 1 teáskanálnyi őrölt fahéj
• egy marék apróra vágott dió
• 1 fél citrom leve
• 20 g eritrit

Az almát nagyobb lyukú reszelőn lereszeljük, meglocsoljuk citromlével, hogy ne barnuljon meg (annyira), állni hagyjuk, kicsavarjuk, majd hozzákeverjük az eritritet és a fahéjat. Tulajdonképpen édesítés nélkül is jó, eleve a gyümölcsöket édesíteni kicsit értelmetlen. Az eredeti rétes almáját persze párolni kellene, de hőkezelésből bőven elég a sütés. Belekeverjük a diódarabokat is. A tésztát összegyúrjuk, majd kinyújtjuk maximum 5 mm vastagságúra. Eloszlatjuk rajta az almás tölteléket, majd szorosan feltekerjük. Sütés előtt megkenjük tojással, majd ezt közben még megismételjük, amíg egy tojás elfogy. Kb. 25 percet sütjük közepes lángon. (össz. kb. 235 g CH)

Utószezon. Nem csak nyárból, hanem a nyári gyümölcsökből, ribizliből is az. Mielőtt még a bogyós gyümölcsök helyét átvenné a körte, szilva és szőlő, játsszunk még nyarat egy kicsit! 

Hozzávalók:

Pitetésztához:

• 150 g zabpehelyliszt
• 25 g eritrit
• 1 tojás
• 75 g vaj

Krémhez:

• 125 g tejszínes vajkrém/krémsajt
• 30 g eritrit
• két marék ribizli

A pitetészta hozzávalóit összegyúrjuk, majd a jól kivajazott kerámia piteformát kibéleljük vele. Az vajkrémet összekeverjük az eritrittel, a 10 percig elősütött alapra öntjük, majd rászórjuk a jó sok ribizlit. Kb. 2 percig sütjük. (össz. kb. 130 g CH)

Első rész itt.

Kalotaszeg magasabban fekvő, havasalji területei, a Vigyázó lábánál elterülő részek alkotják a Felszeget, a tulajdonképpeni Kalotaszeget.



Az Alszeg és Nádasmente lankák között hullámzik, itt a falvakat éles tarajú dombok választják el egymástól. Égbenyúló, fekete-fehér templomtornyainak a Nyugati-szigethegység vonulatai adnak hátteret.





Központja a sajnos főleg cigánypalotáiról ismert Bánffyhunyad a gótikus református templomával. A Sebes-Körös-menti Körösfő a Kolozsvár-Nagyvárad főútvonalon található, így könnyű útba ejteni. Főutcája már kezd kissé zsibvásárrá alakulni, de a kínálatot a kereslet hívta életre, így a helyiek szinte nem vádolhatók az idegen áruért. Bánffyhunyad felől érkezve baloldalt, a dombtetőn magasodik a 18-19. századi református (ezt a későbbiekben kár is megjegyezni, itt szinte kivétel nélkül minden templom - nagyon - református, ahogy a helyiek is) temploma.















Érdekes, hogy a helyi templomok megjelenését sokkal inkább a „kalotaszegiség”, mint a korstílus határozza meg. Többségük gótikus, bár a körösfőinél az ablakok fölött megjelennek a barokkos stukkódíszek. Jellemzőjük a négy fiatornyos torony. A fiatornyok eredeti jelentése az volt, hogy a település pallosjoggal bír, de a falvakban már csak díszítőelemként jelennek meg, illetve a négy evangélistát jelképezik. A kalotaszegi templomok jellegzetessége az egyszerű, fehér falakon ülő fekete alul díszített, deszkamellvédes tornácú, meredeken emelkedő zsindelyes fatorony, amely a szász erődtemplokkal teszi őket hasonlatossá. Mennyezetük és a kórus mellvédjének kazettái növényi motívumokkal gazdagon díszítettek. Többségük a 18. században készült és Umling Lőrinc alkotása. A mennyezetről lógó furcsa valami a búza friss kalászával beburkolt lámpa, amely a jó termést hivatott biztosítani.

A körösfői templom éppen zárva (2014-ben), így irány tovább Kolozsvár felé az első bal letérőig, és onnan Magyargyerőmonostornak. A falunévtáblán kétnyelvű felirat, de hát a Mănăstireni túl rövid lenne, ha nem dupláznák meg. Csak miheztartás végett…

A falu nevét a Gyerő nemzetségtől és az egykori ciszterci, majd bencés kolostortól kapta. Gótikus temploma a 15. században, tornya és várfala a 18. században épült. Jellegzetesek a faragott kő elemei: a gótikus támpillérek látszó sarokkövei, a torony ikerablakainak oszlopai és sarokkövei, a hajó oldalán található rozetták, a gótikus ablakok.

2014

2018











2014

2018

Bejárata fölött románkori szőlőindás lunetta áll.





Szintén a románkori múltat idézi az elfalazott félköríves ajtókeret.



A déli oldal falfülkéiben románkori szobrok bújnak meg: egy oroszlános sírkőtöredék, a sárkánnyal küzdő Szent Mihály arkangyal és a Kalotaszegi Madárleány, avagy az egyik főbűnt ábrázoló Bujaság.







A szobrok fölött a környéken egyedülálló napóra mutatja az időt, avagy mutatná, ha a felhők nem ragaszkodnának négy év elteltével is a helyszínhez. A környéken körülnézve látható, hogy a faragványokhoz hasonló, sárgás színű sziklák bújnak elő a hegyoldalakból.  A templom 2014-ben viharvertnek tűnik, a falon sok helyen látszanak az ázás nyomai. Ezeket azóta jórészt rendbe hozták, és a zsindelyt is kicserélték. Különlegesek a kórust tartó madaras oszlopok és az elmaradhatatlan Umling-féle festett kazetták.















A hajó belső falában beépítve látható egy 1536-ból származó kerettöredék.




Megmaradt a reneszánsz sekrestyeajtó, melyen 2014-ben belépve további érdekességekre bukkantunk egy lecserélt mellvéd-kazetta, faragott kövek és egy régi toronygomb képében.

2018




2014

És hogy miért kék a magyargyerőmonostori írásos terítő? Netán helyi jellegzetesség vagy a liturgiához lenne köze? Ugyan! A tiszteletes a kéket szereti és punktum. :)







A puszta hátú dombok közt érünk a völgyi fák közt megbújó Magyarvalkóra, első alkalommal még aszfaltmaradványokkal tarkított úton, így a falu akkor nagyon eldugott, minden háta mögötti benyomást kelt. Talán a gyülekező viharfelhők és az úttal nehezen birkózó autó is rásegít az akkori pánikhangulatra. A vakolat 2014-ben diszkréten omladozik, a cinterem zsindelyfedése is foghíjas, sehol egy lélek, aki beengedne, és hát az egyre vészjóslóbb mennydörgés…















Ehhez képest 2018-ban már igen betyár kis út vezet a faluba (2015-ös változás), és - mint kiderül - több út is vezet a templomhoz és nem mindenik oly horror. A templom körül munkások végzik szokásos tevékenységüket, értsd: épp pihenőt tartanak. Restaurálás zajlik nagy erőkkel, a tetőt már kijavították, a talajvíztől átnedvesedett lábazati vakolatot leverték, a kőfalak épp száradnak.  A gótikus boltozatú, faragott záróköves szentélyt kívülről támpillérek erősítik. 16. század közepi tornya más arányú, alacsony és zömök testvére a nyúlánk gyerőmonostorinak.





Szólnak is, hogy a munkálatok miatt csak kívülről lehet megnézni az épületet. Igen, de kívülről egyszer már megvolt… És az ajtó is nagyon nyitva, meg senki sehol. Ahogy az lenni szokott, a legjobb helyekre nem egyszerű a bejutás, de minimum tiltott. A valkói templom kazettái a környék legszebbjei közé tartoznak. A berendezés színében itt is a kék szín a hangsúlyos.















Aztán persze menni kell, mert jaj, mi lesz, ha meglát a főnök. Minden bizonnyal valóban közeledik, mert a munkások hirtelen heves munkába fognak. Jobb lesz továbbállni Kalotaszentkirály felé. Már csak azért is, mert a gyanútlan áldozatra már szemfüles nénik leselkednek teljes jószándékkal és eladó portékával.

A mai Kalotaszentkirály a korábbi Kalotaszentkirály és Zentelke falvak egyesülésével jött létre. Bár a vidék valóban a nyugalom szigete, nevének eredetét ne a távolkeleti vallásban keressük, sokkal inkább egy Zaon vagy Zam nevezetű, Kalota nemzetségbeli atyafi környékén.





Temploma gótikus eredetű, de már nem sok jelét mutatja. Leginkább a sarkokon megjelenő kváderkövek jelzik a korát. Kazettás mennyezete is egészen friss, 1991-ben készült.











Innen aztán visszakanyarodhatunk északnak Bánffyhunyad felé, vagy pedig a délen hívogató hegyek irányába vezető úttalan utaknak, az őt körülvevő alföldből és dombvidékből kiemelkedő Nyugati-szigethegység irányába.

A Kolozsvártól nyugatra elterülő, Bánffyhunyad központú Kalotaszeg (Székelyföldhöz hasonlóan) az erdélyi tömbmagyar területek egyike, népművészetének értékét elsőként fedezték fel még a 19. század végén. A kalotaszegi népviselet, iparművészet, majd Kós Károly révén az építészet is széles körben ismertté vált, az Erdélyt járók majdhogynem kötelező stációjává. Szinte túlságosan ismert ahhoz, hogy bátran, és mindenféle adatokat felvonultatva írjon róla az utazó, legyen inkább egy négy évet átfogó impresszió.

Minek köszönheti Kalotaszeg a gazdagságát és az ebből adódó cifra viseletét, tárgyait, házait? Úgy mondják, többek között az alföldihez képest zordabb (de a csíkihoz nem hasonlítható) időjárási körülményeknek. A kalotaszegiek kétszer arattak: előbb az Alföldön vállaltak munkát, amiért szép bért kaptak, majd mire a hűvösebb időben a saját gabonájuk beérett, haza is értek. Így aztán nem csak pénzt és (az akkori viszonyokhoz mérten) „világlátottságot” hoztak magukkal, hanem az alföldi cifra szűrök motívumait is.

A jellegzetes kalotaszegi tájat éles gerincű hegyek, dombok alkotják, a helyi emberek valamikor ezeken a gerinceken közlekedtek, így sok autóút ma is ezek nyomvonalán vezet. A Kalotaszegi-medence fölött a Vigyázó (Vlegyásza)-hegység őrködik a maga 1836 méterével. A régiót több kisebb tájegység: Felszeg, Alszeg és Nádasmente alkotja.
Kolozsvárról nyugat felé indulva elsőként Nádasmente falvai közül ejtsünk útba néhányat. Ez mind idei „zsákmány”. 

Az első a főúttól jobbra, a Méra-patak mentén elnyúló azonos nevű zsákfalu. A kertek alatt csordogáló, hangulatos patak sokat láthatott. (Saját kép helyett ez most a Csűrfesztivál képe, ha már azt is látta a patak.)

Úgy mesélik, az 50-es években „kivetkőzött” (azaz már nem népviseletben járó) lányok a patak partján osontak haza Kolozsvárról, hogy szájára ne vegye őket a falu. Hogy ez alatt a hatvan év alatt még mi mindenből sikerült kivetkőzni, azt hűen tükrözi a falvak képe. A leromlott épített és természeti környezet pedig az ott élő emberek lenyomata. De ez csak zárójel… A patak mellett folydogál az a bizonyos népdalbeli mérai csorgóvíz.
A finoman emelkedő dombok ölében megbújó, szalagtelkes faluban a soros udvarok a jellemzők. Megjelennek a fűrészelt, pávafarkos oromfalú, tipikusan kalotaszeginek mondott házak.

Érdekesség, hogy ez a díszítés csak a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben terjedt el, addig a kalotaszegi házak nem mutattak nagy eltérést például a mezőségiekhez képest. Először háromszögű, áttört mintás faelemekkel díszítették az oromfal sarkait, majd ez az előreugró rész félkörös formát ölt. Gyakori a pávafarkos motívum vagy Ádám és Éva megjelenítése.

Az áttört minták oromfalra eső árnyjátéka a fényviszonyoktól függően állandóan változva megkettőzi a mintát. Szinte hihetetlen, hogy a sok munkát adó, önfenntartó vidéki élet mellett az egykor élt embereknek mégis maradt energiájuk és igényük a szépre, és mit tudtak létrehozni olyan egyszerű „anyagokból”, mint a fa és a fény játéka.

Ő itt épp egy új magyargyerőmonostori ház

A kalotaszegi faragott kapuk nagy hasonlóságot mutatnak a székelykapukkal, de ugyanígy a máramarosiakkal is.

A rendelkezésre álló azonos alapanyagok és táji adottságok hasonló logika mentén születő építészeti megoldásokat követeltek meg. Nem annyira az etnikai hovatartozás, mint az emberek életvitele és az helyi adottságok határozták meg a végeredményt. Az eltérés leginkább a díszítőmotívumokban jelenik meg.
Méra 13. századi gótikus, református templomának ajtókeretei megmaradtak, ahogy egy freskó-részlet is előbukkan.

A központi útelágazástól északra áll egy oszlopos, terméskőlábazatú, régi kúria képét mutató épület, amely igazából egy Kós Károly által tervezett tejcsarnok.

De nem akármilyen, hanem bivalytejnek való, a bivaly lévén Kalotaszeg (és Szilágyság) jellegzetes állata, ami/aki a megélhetéshez szükséges tejet adta. Ezért van Mérán Bivalymúzeum is.
Ha a főúton tovább haladunk nyugat felé, a csúnya egeresi gipszfeldolgozó gyártelep után elérjük Egeres falut, ami önmagában nem különösebben szép, de ha elég alaposan keressük, megtaláljuk a 16. század második felében épült Bocskai kastély romjait.

Jelenlegi állapotát elnézve hihetetlen, hogy szinte a 20. század közepéig még lakták. Az omladozó falak közé merészkedve a bodzabokrok alól még előbukkannak a faragott reneszánsz ablakkeretek, a boltíves pincék.

Érdekes birtokviszonyokat találunk: valaki gyakorlatilag az udvarához kerítette a kastélyt, szinte egybefolyik a zöldségeskerttel, így aztán sosem tudhatja az ember, mikor találja szembe magát a birtokukat vélten jogosan védő házőrző kutyákkal vagy öregasszonyokkal. Csak a két legveszélyesebbnél maradva…
Az Egeres fölötti dombon magasodik a románkori református templom.

Szentélye már gótikus, ahogy csúcsíves ablakkeretei is. A bejárat mellé egy domborműves, feltételezhetően római sírkövet építettek be.
Kalotaszeg már nem lehet meg Kós Károly neve nélkül, ahogy ő sem lehetett meg Kalotaszeg nélkül. Sztána már az Alszeg része. Kós Károly Varjúvárát autóval ne keresd, nem úgy lett az kitalálva.

Vonattal jöjj, aztán a faluval pont ellentétes irányban, kissé dél felé fel a sáros úton, ahogy az építtetője is tehette valamikor, miután beleszeretett ebbe a gazdálkodásra nem alkalmas, dombos, erdős zugba, és hirtelen felindulásból megvette, hogy előbb nyaralót, majd családi házat építsen ide a családjának. Az érzelmi okokat félretéve (mert a vidék gyönyörű, és mert az akkor még csak jövendőbeli Kósné Balázs Ida a közeli Türén lakott) a stratégiában most sem találhatunk kivetnivalót, miszerint Sztána a Budapestet Brassóval összekötő vasútvonal mentén félúton található, a nagyvároshoz, Kolozsvárhoz viszonylag közel, de mégis tisztes távolságban. Így aztán a Varjúvár egyszerre van a semmi közepén (térerő egy fikarcnyi sem), de a mindenség közepén is. A sínek és az ösvény mellett pedig nevetnek a virágok.

A friss reggeli harmaton érkezőt már várja a vár szépen gondozott udvara, elől sövénykerítéssel és fakapuval, hátul pedig az erdőbe vész a telekhatár.

Mindennek megvan a helye, az utolsó üldögélős farönknek, vízelvezető fölötti átlépő kőnek.

Az 1910-ben épült Varjúvár megkérdőjelezhetetlenül tájba illő. Alul kő, felül fa, nem nehéz párhuzamot vonni a szűkebb és tágabb erdélyi környezettel.

Kós Károly végzettsége szerint építész volt, emellett író, grafikus, könyvkiadó, tanár, politikus. Könyveit maga illusztrálta, és olyan érzéssel írt a tájról, amely nem volt szülőföldje, de otthona lett, hogy írásait olvasva az építészete is más megvilágításba kerül és érhetőbbé válik. És amire figyelmeztet, semmit sem veszített időszerűségéből, sőt!
„Vidám és fiatal volt ez a havas ezer és ezer esztendő óta. Kifogyhatatlan volt és jóságos. Így tudta ezt minden: emberek és állatok, vizek és mezőségek és a véghetetlen, nagyságos erdőségek: a nyírfaerdők és a bükkösök az aljban, a fenyvesek fenn a hegyen és a fenyőnél is feljebb az ormokon a görcsös ágú, kesernyés gyantás gyümölcsű gyalogfenyő-rengetegek. A medve nem győzte legelni a málnát és áfonyát, a farkas nem tudta kipusztítani a nyulat és őzet, a barna barátkeselyű lomhára hízott, zsírosra a fenyőrigó meg a siketfajd, és kövér pisztrángot halászott a róka. Zsendüléstől hóhullásig sűrű fűben legelt a juh meg a marha és a ló, s télire annyit kaszálhatott az ember, amennyit csak bírt a dereka. Vidámak és bőségesek voltak a vizek, akik itt születtek, és innen futottak le a messze világba, ahol az emberek verejtékezve túrják és kínozzák ezt az öreg földet. (…)
Jól van ez így – gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészek boltjában mindenféle portékára és a kocsmákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember és gyönyörűség az élete.
Jól van ez így – gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer és ezer esztendők óta egyformán fiatal havas, lám: idősödik. Régi ifjú vidámsága, mosolygós orcája megkomolyodik, zsugorodik rajta a régi élet, és kopik: soványabb a fű, a vizek apadnak, és források szikkadnak el, de szaporodik az omlás és a vízmosás, és a lesuvadt föld alól mind sűrűbben üti ki magát a kopasz kőszikla, mint dögből a csont, ha a keselyű lerágta róla a húst.” (Kós Károly: A havas, 1930)
Most vissza a Varjúvárhoz. Egy ilyen méretű épület egy tömbben, egy szinten elterülve teljesen más képet mutatna, mint tagolva. Így alakulnak ki a kis zugok, kuckók. Benne van a havasi szállások képe, a szebeni tornyok, Erdély egész népi építészete és a román stílus formái, legalább az ajtó félkörívében.

Bár, ahogy mondják, Kós Károly feleségének, Balázs Idának, nem volt nagy öröm itt élni, távol mindentől és mindenkitől, a vastag kőfalak között, apró ablakok mögött, egyedül igazgatni a gazdaságot és nevelni a gyerekeket, amíg férje hol az utolsó osztrák-magyar király koronázását tervezte Budán, hol Isztambul építészetét kutatta a háború alatt. Idealizálni nem érdemes. Szinte sikerül a torony helyiségeibe is bekukkantani, de talán majd legközelebb. A tulajdonviszonyok bonyolultsága miatt az épület nem látogatható.
Az ösvényen tovább haladva elérünk a szintén Kós-tervezte Szentimrei-villához, ahol ma vendégház működik, bár túl nagy tolongás itt nincs, mindenki autóval szeret hajtani a küszöbig.

Így aztán a gondnok és felesége a közeli hegyek bebarangolásával és kézműveskedéssel múlatja az időt.
Mondják, télen is gyönyörű itt, a semmi és minden közepén. Sár helyett a tiszta fehérség.

Mezőség (is) Erdély egyik soknemzetiségű tájegysége, ahol jól érvényesültek a kulturális kölcsönhatások. Nagyjából a Dés, Beszterce, Marosvásárhely és Torda által meghatározott vidéken terül el, elég csak végig szemlélni ezt az Erdély más, erdős-hegyes tájaihoz képest kopár dombok alkotta vidéket, hogy lássuk, miért „Mezőség”. Sokfelé látszik a fű alól kiütköző sárga, agyagos föld, a domboldalak suvadása.

Ez a vidék egyszerre egy interetnikus népi kultúra és az erdélyi nemesi családok ősi fészkeinek gyűjtőhelye. Mezőségbe épp csak a nyugati határvonalán belekóstolva (a Dés-Szamosújvár-Bonchida-Válaszút vonalon) már ugyanígy kirajzolódik az említett sokszínűség. A vonatok (még) járnak azzal a (már) csak pár vagonnal, relatív pontossággal és relatív tisztán, hogy megengedően fogalmazzunk.

Az első megálló Dés, az egykori, mai megyék sorából már kikopott, Szolnok-Doboka vármegye központja. Mezőség mindig sókitermelő hely volt, erre utal a szomszédos Désakna neve is.

Maga Dés egy szebb napokat is látott polgárváros képét mutatja, a legtöbb épületre ráférne a gondoskodás, az utcaképet és látványt pedig csak tovább rontja a kábelrengeteg.

Annyi bizonyos, hogy a városban bármikor lehetne nemzeti ünnepet vagy karácsonyt tartani, a kellékek kéznél vannak.

Legfőbb látványossága a 15. századi református templom, amelynek gótikus boltozata egy 17. századi tűzvész során beomlott, ekkor kapott kazettás mennyezetet.

A reformáció idején a templom hol katolikus. hol református vagy épp evangélikus volt. A karzat kazettáinak festése a kalotaszegi kazettás mennyezetek „atyjának”, Umling Lőrincnek nevéhez fűződik.

Désen jelentős zsidó közösség élt a második világháborús elhurcolásukig, és sokat tettek a város fejlődéséért, üzemeket, gyárakat, könyvkötészetet működtettek. Erre utal a nagy méretű, 20. század elején épült zsinagógájuk.

A képet csak színesíti a ferences templom és kolostor, a rendre jellemző kerengő-kolostorkert-összekötő folyosó kialakítással, a görög-katolikus és az ortodox templom.

Désről gyorsan tovább, mert Szamosújváron már várnak az örmény katolikus templomot nyitó súlyos kulcscsomóval.

A Déstől alig 15 kilométerre fekvő Szamosújvár vagy Armenopolis neve elválaszthatatlan az őt alapító örményektől, akik vallásuk miatt Moldvába, majd onnan a tatár támadásoktól való félelmükben előbb Erdély keleti területeire (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz), majd a belsőbb területekre települtek. Kísérőm arról mesél, hogy aztán az elmúlt száz évben ki merre vándorolt tovább, és meg is adja a választ: talán a vérükben lehet valami, ami egyre nyugatabbra hajtja őket. Ha így folytatják, visszaérnek Örményországba. Persze, csak idő kérdése…

A város névadója és előzménye a Fráter György által építtetett 16. századi vár volt, ahol ma börtön működik. Az örmények a 18. századtól virágoztatják fel, miután Apafi Mihály fejedelem letelepedési jogot ad nekik (lásd Csíkszépvíz esetét). Így jön létre Kelet-Közép-Európa első megtervezett, és egész Európa egyetlen barokk szerkezetű és arculatú városa. Azaz az örmények „vonalzóval húzták meg” az egymásra merőleges utcák hálózatát.

Forrás: Mapire

A faragott ablak- és ajtókeretes, barokk motívumokkal díszített, magas kőkapuk által őrzött örmény házak ma is állnak. Jellemző a kék szín használata.

A város fontos műemléke a 18. században épült barokk örmény katolikus templom, melyet  szinte szó szerint hét lakat alatt őriznek, de nem is véletlenül. 

Az egyik mellékoltár képkerete színezüst, amit az elmondottak szerint azért nem tisztítanak, hogy kevésbé legyen csábító. Nem is rossz indok a takarítás elhalasztására. :)

Egy másik mellékoltáron magyar szent királyokat ábrázoló szobrok állnak. A megrendelő közösségnek az volt a kérése, hogy a királyokat ugyan magyaros ruhában, de örmény arccal ábrázolják, és meg kell hagyni, az alkotónak sikerült is teljesítenie az óhajt.

A főoltárral szemben, a nyugati fal belső oldalán egy nagy óra látható, állítólag azért, hogy a „bűnös” kereskedéssel foglalkozó, a papjuk hosszas dorgálását hallgató örmények figyelmeztethessék őt, hogy az idő pénz, ideje befejezni a prédikációt.

A főkapu mellett mártírokat ábrázoló, faragott kőszobrok állnak, amelyek a templomot valamikor körülvevő kovácsoltvas kerítés kőoszlopait díszítették, és csak nehezen sikerült őket megmenekíteni.

A templom fő nevezetessége a Rubensnek tulajdonított oltárkép, amely a mellékkápolnában látható, viszont az új álláspont szerint Joachim von Sandrart amsterdami német festő munkája. Állítólag a szamosújvári örmények I. Ferenc császártól kapták, mivel az uralkodó nem tudta visszafizetni a tőlük felvett kölcsönt. Mikor az örmény küldöttség ezt a képet választotta, a császár megpróbálta őket lebeszélni róla, mivel ő is igen kedvelte, de nem járt sikerrel. Így került a festmény Szamosújvárra, de a főoltárra kicsinek bizonyult. A képet a kommunizmus idején a kolozsvári múzeumban őrizték, majd a 90-es években került vissza eredeti helyére.

Érdekes még az örmény színekkel és növényi motívumokkal díszített faltestés.

A Salamon-templom volt az örmények első temploma, nevét építtetőjéről kapta. Több korstílus is megmutatkozik rajta, így a tornyon átvezető főkapu keretezése késő-gótikus, míg a két oldalán barokk szobrok állnak.

A ferencesek templomát épp renoválják, de picit azért be lehetett kukkantani.

A múzeum épülete az impozánsabb örmény házak egyike, árkádos belső tornáccal és az Atlaszok által tartott kapuzatával, udvarán hanyag eleganciával elszórt faragott kőtöredékekkel.

Irány tovább Bonchidára. Vonattal? Ugyan már, a járatot törölték, szerencsére a vasúti pénztáros, aki látszólag nem is érti, mit keres valaki egy olyan városban, amit nem is ismer, eligazít busz-ügyben.

Bonchidán a főúttól még laza 3,5 km a Bánffy-kastély, de ezért a látványért többre is képes lehet az ember. Útközben feltűnik a politikai korrektség remek példája a rendelő kétnyelvű feliratával. Kicsire nem adunk, jól van az úgy…

A 13. századi, románkori eredetű református templom omladozó kapuján hívogató felirat.

A neogótikus katolikus templom sem rossz látvány.

Maga a Bánffy-kastély „Erdély Versailles”-a és egyik leglátványosabb műemléke, nem hiába ad helyet helyreállítási szaktáboroknak, az Épített Örökség Szakképző Központnak, előadásoknak. Na meg esküvői fotózásoknak, amint ez a portástól megtudható, mikor röpke másfél perc beszélgetés után magánéleti témák iránt nagy érdeklődést mutatva felhívja a figyelmet a tóban (és melegben) kókadozó 1 db. hattyú szolgáltatásaira.

A kastélyt 1652-ben kezdte építeni Bánffy Dénes, majd később reneszánsz stílusban bővítették, aztán barokk stílusban átalakították. Kertjét Schönbrunn és Versailles ihlette, melyet a 19. században angolparkká rendeztek.

Belépő fejében mindent bebarangolhatunk, amit nyitva találunk: az udvart, a romos épületszárnyakat, az Electric Castle fesztiválhoz kialakított pihenőhelyeket.

A négy kerek sarokbástyás épületegyüttes két kisebb szárnyát már restaurálták, egyikben már kávézó működik.

Az U alakú főépületben és a patkó alakú barokk bővítéshez kapcsolódó szárnyban éppen dolgoznak a tábor ideje alatt. Ebben a bővítésben kaptak helyet az istállók, ennek középtengelyében található a főkapu is, tetején mitológiai szobrokkal és urnákkal.

Aki információt keres róla, az könnyen talál is, talán még annyit, hogy utolsó tulajdonosa gróf Bánffy Miklós külügyminiszter, író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, a budapesti Opera intendánsa, igazi polihisztor, aki kor- és eszmetársával, Kós Károllyal együtt ügyködött azon, hogy 1918 után mentsék a menthetőt, és fenntartsák az erdélyi magyar kulturális életet. Legfontosabb írása a háromkötetes Erdélyi történet, amely az író alteregójának életén keresztül mutatja be az első világháborút megelőző utolsó, békésnek mondott 10 évet. Jó ismerőjeként joggal bírálja az erdélyi és magyar arisztokráciát, akik mintha nem akarták volna észrevenni a közelgő változásokat, őket okolja a háború után kialakult helyzetért és veszteségekért. A könyvben megelevenednek a ma is látható helyszínek, a mezőségi és kalotaszegi táj, Kolozsvár, Budapest.

Ahogy az lenni szokott, a kastély 20. századi sorsa talán felülmúlt minden korábbi megrázkódtatást. 1944-ben a kivonuló német csapatok felgyújtották. A kommunizmus alatt volt TSZ központ, „kőbánya”, forgatási helyszín (ami alatt a hatás kedvéért felgyújtották), fáit eltüzelték, parkját letarolták, mert más társadalmi osztály, nemzet múltja nem érték, hanem eltörlendő, kínos folt.

A jelenlegi helyzet viszont bíztató, bár a munka csak kis lépésekben halad.

Válaszút nincs messze Bonchidától, a mezőn átvágva igazán csak egy ugrás lenne (néhány kilométer), de az úton sziesztázó kutyáknak nem tetszik az ötlet, így marad az aszfaltos út.

Válaszút a mezőségi népi kultúra központja, köszönhetően Kallós Zoltánnak. A dombon álló, tornyos Kallós-kúria és a néprajzi gyűjtemény látogatható, csak éppen időben oda kell érni, bár az épület kívülről is érdekes, különösen a friss bővítéssel együtt.

Az út túloldalán, kicsit lennebb ereszkedve, kovácsoltvas kerítés mögött bújik meg a 18. században épült barokkos, manzárdos, rizalitos Bánffy-kastély vagy udvarház.

A művészi tevékenységet is folytató Bánffy Ádám átépíttette a 19. század közepén, és műtermet is működtetett benne. Maga faragta berendezést, a faburkolatokat. Bútorai az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepeltek. Most csak a kapuig lehet elmerészkedni, onnan már ugat egy nem túl barátságos kutya, semmi nem utal arra, hogy szívesen veszik a hívatlan látogatót. Azért még érdemes egy mezei úton megkerülni az egykori kastélyparkot, ha másért nem, akkor azért, hogy lássuk, mostanra dzsungel lett belőle.

És ha Válaszút, akkor mezőségi muzsika.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=gWgc_2kXlmU[/embed]

Közben elered az eső, aztán már szakad, a „hivatalos” menetrend sem túl bíztató...

...de végül befut a vonat Dés felől és siet is tovább, vissza Kolozsvárra.