Október talán már nem is annyira a betakarítás, mint inkább az idei kerti szezon lezárásának és a következő előkészítésének jegyében telt. A szeptember végi fagyos reggeleket szépen átvészelték a "szellemes" kertben a bezsákolt paradicsomok, majd október első felében a kellemes meleg napok alatt még szépen beérhettek. 

Amikor félő volt, hogy megcsípi őket a fagy, akár már féléretten is leszedtük őket, mert ha már kicsit is színesedni kezdtek a napfényben, akkor utána már magukra is utóérnek a melegben. Persze, nem lesznek már olyan zamatosak, de októberi házi paradicsom mellett már igazán ne panaszkodjon az ember, főleg Csíkban :) A hónap során még több doboz reszelt cukkinit is lefagyasztottunk a már lassan nemzetközi hírnévre szert tevő cukkinis pizzákhoz. :)

Miután a cserépbe ültetett apró parit is megpróbáltuk betakarni, leesett, hogy némiképp egyszerűbb és értelmesebb megoldás behozni őt a tornácra, ahol azóta is vígan él. 

Végül alig pár szemet kellett zölden leszedni a hátvéd cukkinikkel együtt. A zöld paradicsomból savanyúság készült. 

A kiürült kert elég szomorú látványt nyújtott, pedig tudjuk, hogy "Csak alszik ő, de nem beteg". Ráfér a pihenés azután, hogy nyáron mennyi jót adott nekünk. A még megmaradt töveket kihúztam, felvágtam, a komposztra tettem, majd nem sokkal később megtudtam, hogy tavaszig a földben hagyva a gyökereken keresztül még visszajuthatnak az értékes anyagok a talajba. Nos, majd jövőre ezt is kipróbáljuk. 

A bazsarózsasorok, magasabb virágok levágása is megtörtént. Ezeket érdemes aprítva a komposztra tenni, ha valakinek van aprítógépe vagy nem fél az ínhüvelygyulladástól. Mivel ezt nem kockáztattuk meg, bízunk a természet hatékony lebontó erejében, hogy elbánik a nagyobb darabokkal is. Az első fagyok után szállingózni, hullani, majd valósággal ömleni kezdtek a falevelek a fákról. Ez kilenc gyümölcsfa, egy-egy nagy gesztenye és juharfa, illetve számos orgonabokor mellett hatalmas mennyiséget jelent, így gyorsan összeraktam egy külön lombkomposztáló keretet. A lehullott levelekkel nekifogtam letakarni az ágyásokat, hogy jövőre még több legyen a tápanyag a talajban. Őszi ásás helyett ez a legjobb, amit a kerttel tehetünk ilyenkor. A talajtakarás azóta is folyamatban van, ez lesz a novemberi program is. A lomb egy részét viszont tovább is adtam, hadd jusson belőle más kertjére is. 

Nyár vége és az ősz a betakarítás ideje. Na de a paradicsomé is? Úgy látszik, Csíkban, szabadföldi termesztéssel igen. :) A paradicsom érése szeptemberben robbant be igazán, hetente több dobozzal sikerült szedni minden fajtából. Közben a kert lassacskán kiürült.

A hónap elején még nagy mennyiségben termett a cukkini, a végén már csak heti egy-kettő érett. Viszont megszínesedtek az őszi virágok, a zsidócseresznye.

Megvan annak is az előnye, hogy még ilyenkor is sajátot ehet az ember. Sőt, érdemes a télre is gondolni, és eltenni néhány üveggel a napfény ízéből nedves dunsztban, sós vízben, egy kis házi zöldfűszerrel. Így majd karácsony napján is ehetünk a saját kertünk gyümölcséből. Az apró, piros és Moldvában elterjedt csángó paradicsomot és a perui kis sárgát sikerült így összeházasítani, egyelőre jól megférnek egymás mellett. Ahogyan Kányádi Sándor is megénekelte Dél keresztje alatt című versében:

"az indián és a néger

tüzet rakni éppúgy térdel

mint a hargitán a pásztor

számolni ujjain számol

különbség ha van az égen

itt a göncöl jön föl este

fölöttük a dél keresztje"

Ilyenkor már gondolnunk kell a jövő évre, kezdjük mindjárt a magfogással. Egy kiszemelt, szép, egészséges cukkinit fogyaszthatóvá válása után még két hónapig a száron hagytam, hogy beérlelje a magjait. A korábban vékony, zöld héja megkeményedett, már nem lehetett körömmel nyomot hagyni rá, sőt, felvágni is nehéz volt. Belseje sárgássá érett, és jó nagy adag magot tehettem belőle félre. A háttérben Marci cica segített. :)

A paradicsomfajták közül egyelőre négy magjait tettem félre: a fekete zebráét, a koktélét, a csángóét és a peruiét. A Napfényes méhecske nem volt annyira finom, az óriási ökörszívnél inkább egy valamivel kisebb fajtát keresek jövőre, az oregoniból még megpróbálok félretenni, ha sikerül, és jövőre újabb fajtákat is kipróbálok majd. A jövő évi tervekről és az idén levont következtetésekről talán majd november elején írok. :)

És akkor hogyan is zajlik a magfogás? (Először is, egy rövid időre tekintsünk el a kerti tevékenységek áthallásos voltáról, vagy éppenséggel ne, hiszen itt tulajdonképpen növények, adott  esetben állatok szaporításáról van szó.) Kiválasztjuk a lehető legszebb, teljesen egészséges és beérett terméseket, amelyek már puhák és színesek. (Egy piros paradicsomnál érhető, hogy azért sárga, mert még zöld, de egy zöld az csak simán zöld, ott szemre kevésbé lehet ítélni.) Vágjuk fel kettő vagy négy cikkre, és egy kis pohárba húzzuk ki a kocsonyás belsejét. Töltsünk rá kevés vizet, majd kb. három napra hagyjuk erjedni. A poharakat nem árt előtte felcímkézni. A három nap alatt tartsuk meleg helyen, többször kavargassuk meg, miközben a cucc megerjed. Nem lesz jó szaga, ez tény, de így könnyebben eltávolíthatjuk a magokról a kocsonyás réteget, amelynek csírázást gátló hatása van. Elméletileg a csírázásra nem alkalmas magok ez idő alatt feljönnek a víz tetejére, így nem rontják majd az arányt. (Megjegyzem, nálam nem jöttek fel, és nem hiszem, hogy azért, mert minden magocska olyan kiváló lenne.) Szűrőben, erős vízsugár alatt mossuk át a magokat. Nem jön le róluk minden teljesen, de már jobb, mint volt. Újságpapíron vagy papírtörlőn (ehelyett amúgy inkább használjunk törlőrongyot a konyhában) szárítsuk kb. egy hétig, de ez a levegő páratartalmától is függ. Továbbra is figyeljünk, hogy tudjuk, mit szárítunk. Utána mehet kis papírtasak(ok)ba. 

A rekorder paradicsom 60 dkg lett és nagyon finom. :) Már azt hittem, sosem fog beérni, végül egész hamar sikerült neki. Ennek dokumentálása Csoki kutya hatható segítségével és kacsintásával történt. 

Mindeközben elkészült az újabb ágyás, kihordtam az újságpapírral letakart fűre a komposztot, letakartam a frissen vágott fűvel. 

A körömvirág még egész szeptemberben szépen muzsikált, készült belőle krém és teának is sokat tettem száradni. 

Közben elkezdett érni az alma is, folyamatosan lehet szedni a hullottat, októberben talán már a fán maradó épekre is engedélyt kapunk. :)

Szeptember végére, október elejére lecsendesedett a kert. Megérett a sütőtök (azaz a szomszéd szerint megérett mindkét hozzá átmászott példány, mert már levágva találtuk a kertben a nagyobbikat).

Októberben még lesz pár adag paradicom, aztán áttérhetünk a kert télre való felkészítésére. Jöhet a levélgyűjtés, mulcsolás, metszés. November közepéig még bőven akad tennivaló egy kisebb konyhakertben is. 

Korábban ilyesmit nem is készítettünk, de aztán egy ismerőstől hallottam róla, azaz tulajdonképpen nem is láttam őt mást enni, mint rakott babot. :D Nem is az étel külalakja, hanem a neve tűnt megnyerőnek. Bár a zöld paszulyt paszulynak hívjuk (az már egyéni elfajzás, hogy a szemes nekem már bab, nem paszuly), rakottan sokkal gusztusosabb név a bab. :D Most pedig több tállal is termett a kertben, hetente nem volt igény a paszulylevesre, így elkészült rakottan, ha már a mélyhűtőben nem fért el. Az étel elnyerte a köz tetszését, készült sajttal, tehéntúróval,  juhtúróval. Ez is olyan recept, amelyet tulajdonképpen a végtelenségig variálhatunk összetevők és arányok tekintetében, de szamárvezetőnek itt egy recept-szerűség. :)

Hozzávalók:

• 40 dkg zöld paszuly
• 2 tojás
• 3 dl tejföl (vagy tejfölös tehéntúró, azaz a Fogaras)
• 20 dkg reszelt sajt (vagy juhtúró, de ha a tejföl helyett tehéntúrót használunk, akkor ez inkább maradjon sajt)
• só, bors, zöldfűszer

A paszulyt sós vízben megfőztem, de még kicsit roppanósra, mert utána úgy is sülni fog. Közben összekevertem a tejfölt a tojásokkal, sóval, fűszerekkel, a reszelt sajt felével. Kivajaztam egy hőálló üvegtálat, majd beletettem a leszűrt paszulyt, ráöntöttem a tejfölös keveréket, majd a tetejét megszóltam a maradék reszelt sajttal, fűszerekkel. Kb. fél órát sütöttem 220 fokon. 

És érik, érik! :D

Több év bemelegítő tapasztalatszerzés után végre valóban elmondhatom, hogy létezik szabadföldben, teljesen vegyszermentesen termesztett, igazi csíki paradicsom!

Be kell vallanom, nálam a paradicsom pozitív diszkriminációban részesül a többi zöldséghez képest, mivel azok kevesebb gondoskodással is teljesen használhatóan teremnek, a paradicsomért viszont "meg kell küzdeni". Majdnem három hónapig nevelgettem a szobában, majd kiültetve hetente hónaljaztam, karóztam, kötöztem, kéthetente permeteztem a "gombaevő gombával", lestem, simogattam, babusgattam, a rossz nyelvek szerint Benedek Elek és Grimm összest is felolvastam nekik. :D A nem túl meleg nyár ellenére augusztus közepétől kezdve elkezdtek beérni.

Az első fajták persze az egészen apró cseresznye típusúak közül valók: a sárga és nagy fürtökben növő perui vad, a simán csak koktélnak nevezett hosszúkás és csücskös piros, és a csángó paradicsomnak elkeresztelt apróság, ami Moldvában állítólag karózás nélkül, a földet beborítva nő. Ott is melegebb van, mint Csíkban. :) 

Nemsokára a Fekete zebra és a Napfényes méhecske is színesedni kezdett. Az előbbiből már magot is fogtam jövőre, míg az utóbbi hiába szép, nem annyira finom, hogy érdemes lenne újrázni. A legnagyobb, ökörszívhez hasonló fajta is elkezdett végre pirosodni, de kétséges, hogy lesz-e ideje beérni az összesnek. Végső tanulságként elmondható, hogy a városszéli kertben sokkal hűvösebb a mikroklíma, még színesedni sem kezdtek a termések, míg a másik kertben már hetek óta szüretelek. 

Paradicsom-szempontból igazán hasznosnak bizonyult a Macalik Ernő bácsinál tett "tanulmányi kirándulás" (más szempontból is, hiszen sok pozitív megerősítést kaptam, hogy jó úton haladnak a dolgok): a csíki viszonyok között augusztus közepén már nem árt visszavágni a virágokat, új hajtásokat, a levelek legalább kétharmadát, hogy a növény most már a meglévő termések érlelésére koncentráljon, és legyen ideje és energiája befejezni, amit elkezdett. Odáig csak hónaljaztam és az alsó meg szárazabb leveleket vágtam le, de valóban szükség volt a drasztikusabb lépésre. 

Na de térjünk rá a szegény diszkriminált többi zöldségre és gyümölcsre is, akik a problémamentes testvér szerepét vállalva teszik a dolgukat, míg az ember a nyűgös öcsivel bajlódik. 

Augusztus első felében a cukkini nagyot alkotott, egy hét alatt vagy húsz termést szedtem le róla, már nem is győztük felhasználni, osztogatni. Ha sikerül helyet szorítani neki a mélyhűtőben, érdemes lesz eltenni belőle reszelve és felkockázva a jól bevált kakaós csigához és pizzához. A sárga húsa vékonyabb, héja keményebb, így inkább tölteni jó, meg hát szép. :) 

A sütőtök persze átnőtt a szomszédba :D

Szintén augusztus közepén takarítottam be a céklát is. Körülbelül felét tartottam meg, a többit elosztogattam. Ebből egy adag friss saláta, és négy üveg savanyúság készült.

Itt érdemes kitérni a vegyszermentes tartósításra, amelyet már 8 éve űzök, minimális hibaszázalékkal. (Ámbár mindig attól tartok, hogy na majd most jön a Nagy Szőrös Penész, és dobhatom ki az egészet.) A befőttesüvegeket beteszem a mikróba  (ha már van, és ha már egyébre amúgy sem nagyon használom) kb. 40 másodpercre csírátlanítás céljából, közben a kupakokat kifőzöm. Mindezt közvetlenül azelőtt teszem, hogy az üvegekbe beletenném a forró lekvárt, vagy a savanyúságnak eltett főtt zöldséget leönteném a forró vízzel. Jól becsavarom, aztán mehet a száraz dunsztba legalább két napra, takarók alá. 

Beérett még pár adag zöld paszuly is, ebből leves és rakott bab készült (igen, ha rakott, akkor bab lesz belőle), ami még külön felkerül majd a receptek közé. 

A kertben véletlenül (azaz senkinek nem volt szíve kivágni) kinőtt sárga szilvafa termését felszedegettem, és 6 üveg lekvár lett belőle. Kék szilva is lett, de az nem háziból, úgyhogy nem is ér vele dicsekedni. :)

A körömvirág még mindig ontja a virágait, így mostanig 15 tégely krémet készítettem belőle, szárítottam teának. 

A csombort is megszárítottam, félretettem jövőre a magját. 

Murokból nem lett sok, kicsit sűrű is maradt, még a ritkítás után is. Jövőre majd vetőszalaggal ültetem.

Elkészült az új ágyás kerete, illetve még egy, ugyanekkora ágyásnak sikerül helyet találni, amit letakarhatok a maradék komposzttal. Ha minden jól megy, jövőre majdnem kétszer ekkora helyen ültethetek már, valamivel szellősebben. Pedig betartottam az ültetési távolságokat, de valahogy mégis minden sokkal nagyobbra nőtt a vártnál, és igyekezett kiszorítani a szerényebb szomszédait. 

A kert most már szinte fellélegzett. Már csak a cukkini és a paradicsom maradt. Az előbbi az augusztus eleji dömping után két hét szünetet tartott, aztán szeptember elejére újra elkezdett nagyobb mennyiségben teremni, ahogyan tavaly is. A paradicsomnak meg még bőven van érnivalója. Bízom benne, hogy az első őszi fagyok még váratnak magukra szeptember végéig, és minél több bogyó érik be. 

És, ha már az augusztusi beszámoló majdnem szeptember közepén kerül ki, egy szeptemberi spoilerrel zárom. :D

Ahogy az első két részből kiderült (első rész, második rész), egy nap alatt messze nem járhatunk még a könyékbeli látnivalók végére, így három héttel később újra útnak indulunk. Azaz kis híja, hogy mégsem, tekintve, hogy előre tudható, hogy utunk nem lesz éppen egy "highway". Még nem sikerült eldöntenem, hogy mi a jobb: előre tudni, hogy zötykölődős földút vár ránk (és emiatt esetleg el sem indulni), vagy a helyszínen szembesülni a szomorú valósággal, mely nekem nem fáj, az autónak és gazdájának annál inkább. Bár állítólag kitűnő érzékkel választom ki a legautógyilkosabb helyeket, ezt cáfolnám: egyszerűen arról van szó, hogy a legjobb helyekre nem vezet aszfaltos út, és ezt az elmúlt öt év útleírásai is igazolják. Mosom kezeimet. 

Szóval mégiscsak elindulunk. Próba, szerencse, jutunk, ameddig jutunk. Csíkszeredából Székelyudvarhelyig autózunk, majd a déli kijáratnál Felsőboldogfalva felé haladunk tovább, ahol Árvátfalva irányába térünk le egy mellékútra. Itt még pöpec aszfalton gurulhatunk. A táj Énlaka, Etéd környékére emlékeztet, ami nem csoda, alig 40-50 kilométerre lehetünk tőle. Patakfalva után, a békés domboldalon állunk meg először.

Az út Sándortelkéig, egy kis zsákfaluig vezetne. A pihenő és falatozás után a homoródszentpáli halastavak mellett egészen Homoróddarócig megyünk. Már távolról megmutatkozik a szász evangélikus vártemplom tornya és tekintélyt parancsoló, kőből falazott tömege.

Szerencsére a várfalhoz hozzáépítették az iskolát, így van még a közelében némi élet. Ez a mi szerencsénk is, hiszen a várfal kapuja zárva, a kapualjban lomok, az iskola viszont nyitva, és egy kedves, ott munkálkodó atyafinak hála a budiablakon átmászva bejuthatunk a templomkertbe. Egy ugrással csalánok, térd fölé érő gaz és némi üvegtörmelék között landolunk. Jól van ez így, legalább már falon belül vagyunk (és még szurkot sem öntöttek szembe velünk)! Mint kiderül, szíves vendéglátónk harangozott tíz évig a templomban, így a toronyba is felinvitál.

Mikor már azt hinnéd, ennél följebb már nincs, egy újabb tyúklétra kerül elő. Kis igyekezettel le is lehetne pottyanni, de azért nem adjuk fel, feljutunk egészen a harangok fölé.

Útközben elhaladunk a régi óraszerkezet mellett, amit sikeresen megállásra kényszerített a tíz évvel ezelőtt elkezdett, majd abbamaradt templomfelújítás: Nekiépítették az állványt az órának, a mutató megakadt benne, a szerkezet megállt. 

A toronyból szép kilátás nyílik a Nagy-Homoród patak mentén fekvő, valamikori szász falura. Valamikori, hiszen 1944 után a teljes lakosság elmenekült, helyüket sokfelől érkezett református székelyek vették át. 

A toronyból lemászva, pár gramm galambürülékkel és pókhálóval gyarapodva, a templombelsőt fedezzük fel, majd a gazon utat törve körbejárjuk az épületet. 

A 13. században épült, háromhajós románkori, bazilikális elrendezésű templomot többször és jelentősen átépítették. Ma is látszanak a befalazott árkádok, melyek a mellékhajókkal kötötték össze a főhajót, illetve fölöttük a szintén befalazott kör alakú ablakok. A háromhajós templom 1494-ben tűzvész áldozata lett, ezután bontották le a mellékhajókat. Érdekesség, hogy először nem falat építettek köré, hanem magát a templomot erődítették, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy ez más erődtemplomoknál szokásos. A szentélyt is két toronnyal erősítették meg. 

Az impozáns bélletes kapu ívmezeje a jáki templommal mutat rokonságot, a kőfaragványai pedig ciszterci (mint a kerci kolostor) hatásról árulkodnak. 

A déli oldal 1375-ből származó freskója Szent Katalin legendáját ábrázolja, aki szegény, jó szenthez méltóan, mártírhalált halt a hitéért, miután ötven tudós sem tudta meggyőzni, hogy adja fel azt. Helyette a bölcseket is keresztény hitre térítette, akik ezért szintén halállal lakoltak. Az északi oldalon látható (vagy éppenséggel alig látható) freskóról egyelőre csak feltételezik, hogy Szent László legendáját rejtegeti, ahogyan szinte minden környékbeli templom. 

A templomot körülvevő várfal a 17. század első felében épült, bástyáinak teteje mára beomlott, egy szakaszon a fal is kidőlt a közelmúltban, de máris újraépítették.

A várfal alatti kis utcán is végigsétálunk.

Ma egy elnéptelenedett, sáros kis köz, de a házakból látszik, hogy a templom szomszédságában régen  jómódú népek laktak. Az egyik ház különösen megtetszik már a toronyból nézve, a megdöbbentő jelent tágra nyílt szemekként figyelő, valamikor szebb napokat látott padlásablakaival. A kapu csak behajtva, a tornácra is bemerészkedem. Nem az első olyan belsőt látom, amely azt a hatást kelti, mintha sietve, a közeli visszatérés reményében hagyták volna el a lakói. Vagy éppen most is meghúzza még magát ott valaki éjszakára. A tornácon hagyott szánkó-roncs és a szobában álló műfenyő szürreális és kissé hátborzongató hatást kelt. Csak hát mindig nagyobb a kíváncsiság.

Darócról újra északkeletnek indulunk, hogy Városfalva után balra fordulva szerencsét próbáljunk a földúton. Nem lehet rajta száguldani, de láttunk már rosszabbat is. Békés, forgalomtól mentes tájon haladunk Székelydályáig. Ez már fele út Kányád felé, úgyhogy eldől: végigmegyünk a tervezett útvonalon.

Messziről látszik már Dálya meglepően karcsú, 14. századból származó református temploma. Belülről ugyanez a hatás nem érzékelhető. Tornya tűhegyesen nyúlik az ég felé. Megállunk a kerítés mellett, könnyű kiszúrni a mindig fehér és rendezett, templom közelében álló papilakot. (Olyan visszatérő, kicsit mindenütt egyforma motívum ez, mint a barokk központú városok Szentháromság-emlékműve, a  székely falvak kőlábas kapujú kúriái vagy a kastélyparkokat messziről leleplező, minden fölé emelkedő fák.) A tiszteletesnétől megtudjuk: nyugodtan megnézhetjük a templomot, a kapura akasztott lakat csak megtévesztés, nyitva van. 

Belépve nem is tudjuk, mire nézzünk előbb: az 1630-ból származó, a szokásosnál nagyobb kazettákból álló mennyezetre vagy a gótikus, csúcsíves szentély 16. századi festésének markáns színeire és motívumaira. A kazettás mennyezet érdekessége a kissé szabálytalan, a megszokottnál organikusabb növényi ornamentika, a középső kétfejű sast ábrázoló kazetta, és az aranyos, pöttöm lábú szárnyas állat (nekem Lázár Ervin Zöld lific című meséje jut róla eszembe, abban vannak olyan fura, képzeletbeli lények, mint a Bákász vagy a Konkó). 

Ennyi réteg festék alatt találták meg a padok eredeti, festett díszítését

A szentély gótikus boltozatára reneszánsz motívumok kerültek. Ez még nem lenne egyedülálló jelenség, viszont a barokk térnyerése után nem maradt ránk több ilyen jellegű reneszánsz templomfestés. A szinte álomszerűen tekergő indák, kibomló virágok között nyolc címert is láthatunk.

Ebben az időszakban készült a hajó barnás színű fríze, majd ezt követően a legfelső, virágos díszítőmotívum, a kazettás mennyezet lezáró kereteként. 

A déli falon a Szent György-legendát, az északi falon pedig a Szent László-legendát ábrázoló freskók láthatóak.

Megyünk tovább Ége felé, mely tiszta énlaki hangulattal fogad, csak jóval kisebb, alig pár földút alkotja, és sehol egy lélek. Aki van, az meg egyszerre használ láncfűrészt és fűnyírót, láthatatlanul.

A templomkapu nyitva, mellette felfedezni véljük az egykori papilakot, ha valóban az volt. Most üresen áll, benőtte a szőlő és körülvette a borsmenta (amiből néhány teára valót be is gyűjtünk).

Járkálok a környéken, hátha valaki tudna segíteni abban, hogyan juthatnánk be templomba, de sikertelenül. Valószínűleg valamelyik szomszédos egyházközséghez tartozik a templom, a kulcsa is ott lehet. Pedig itt is nagyon szép kazettás mennyezetet láthatnánk 1702-ből. 

Kányádnál érünk ki az aszfaltos útra, majd Bögöz felé vesszük az irányt. Annak ellenére, hogy a Székelyudvarhelyt Székelykeresztúrral összekötő főút mellett található, nem is tudtuk, hogy micsoda kincseket rejteget. 

A templomkertbe belépve látjuk (és halljuk), hogy valaki épp a füvet nyírja. Mint kiderül, nem más, mint a lelkipásztor, aki hosszasan mesél a három sorban futó freskókról, illetve ismét kiderül, hogy milyen kicsi a világ: de hiszen itt a régmúltba vesző ismeretségekről van szó! 

A nagyon épen megmaradt freskó fényét csak emeli a hozzá fűzött magyarázat és személyes értelmezés. Teljesen más ez így, mint kísérő nélkül csámborogni egy üres templomban. 

A legfelső sorban jó barátunk, a Szent László-legenda látható, alatta Szent Margit legendája, akit alaposan meggyötörtek, mielőtt mártírhalált halt, legalul pedig az Utolsó Ítélethez köthető képsor. Számomra ez a legérdekesebb, talán azért is, mert ilyet még nem láttunk. Érdemes a három sort egymással összefüggésben nézni, hiszen elképzelhető, hogy a történések párhuzamba állíthatók egymással, és mindenik történet lényege a főhős megküzdése önmagával, azaz a jó és a rossz (fehér és sötét) énjének párharca. 

Az Utolsó Ítélet sora a Szent Péter által beengedett, a mennyországba bemasírozókkal kezdődik.

Utána a Mária köpenye alatt oltalmat keresők jelenetével, ahol látható az is, amint valakit egy gonosz alak megpróbál elhúzni a védelemtől.

Középen Krisztus trónol, feje mellett két (ítélő?) karddal. Mellette van az egyik legérdekesebb jelenet, melynek felső sorában a szentek vonulnak Krisztus felé, mondhatni, unalmas tökéletességben, míg az alsó sorában a mezítelen embereket hajtják és húzzák a pokol torkába. Viszont itt jön képbe a megbocsátás, megtérés, megváltás gondolata, hiszen egy delikvens megmenekül, kihúzzák a csávából, és a Jézus felé irányuló sorba kerül. Mindig van megváltás. 

A freskókat csodálva szinte megfeledkezünk a templom többi ékességéről. Kazettás mennyezete annyira "egyben van", minden cifraság és különlegesség nélkül, hogy a padon hátradőlve órákig lehetne figyelni a megnyugtató szabályosság közé zárt virágait.

A szintén kazettás, festett karzat is figyelemre érdemes. A falképek feltárása után a hajó másik oldalára költöztették, és középső részét megrövidítették. 

A szószék tetejét díszítő feszes testű kis barokk paci mintha csak véletlenül tévedt volna ide Mária Terézia udvarából.

A bögözi templomban ránk is esteledik. Ideje hazafelé indulni.

Következő állomásunk Székelyzsombor, amely nevével ellentétben valamikor szász falu volt, ma Brassó megyéhez tartozik. A megyehatártól egy 1,8 kilométeres köves-poros-rázós úton haladunk, ezért határozottnak többnek tűnik. (Avagy nincsen kirándulás zötykölődés nélkül.)

Székelyzsombor központjában áll az 1788-ban újraépített evangélikus templom, melyet a vallással együtt szintén a szászoktól örököltek a helyettük be-, illetve visszatelepülő székelyek. Innen a szászos utcakép is a magas kőkapukkal.

Temploma egyszerűbb, de kívülről monumentális, belülről festett kazettás karzata érdekes. 16. századból származó szárnyasoltára ma a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban található.

Székelyzsombor érdekessége a falu fölött magasodó Várhegyen álló parasztvár, melyet a barcarozsnyóihoz vagy a barcaföldvárihoz hasonlóan nem egy nemes vagy a király építtetett, nem is egy templom köré szerveződött, hanem a falu népe emelte külön a saját menedékéül. A temető mellett elhaladva, az erdőben kapaszkodunk fölfelé a déli melegben.

A bejárat fölött 1692-es évszám látható, viszont a falu német nevének (Sommerburg) 1488-as említése alapján már korábban is vár állhatott itt. A jelenlegi épület legrégibb része a vaskos dél-keleti bástya és egyben kaputorony, az északi kis bástyájában harang volt.

Elhagyatottsága ellenére a vár meglepően jó állapotúnak mondható. Mármint relatív jó állapotúnak. Láttunk már ennél rövidebb idő alatt is porrá váló erdélyi várat vagy kastélyt… Az udvaron magas gaz, de semmi szemét vagy ürülék, ami meglepő. Talán túl sokat kellene mászni ahhoz, hogy az ifjak itt dorbézoljanak, vagy pedig túl kevés ehhez is a fiatal.

A bástya födémjei beomlottak, így a belső tér sokkal tágasabb, felemelőbb, olyan, mint egy románkori bazilika főhajója.

Restaurálva talán nem is lenne ilyen szép, elveszne valahol út közben a wabi-sabi, a múlandóság és tökéletlenség esztétikája.

Ahogyan az részben meg is történt az alsórákosi Sükösd-Bethlen-kastély esetében, amely a következő állomásunk. A 17. században épült négyszögletű, négy kerek sarokbástyás kastély belépő ellenében látogatható, és látogatják is. Meglepően sok turista téblábolt arrafelé, ráadásul még nem is magyar anyanyelvűek. Ez egészen új élmény, hiszen általában elhagyatott romokhoz visz az utunk. Nos, ez a benépesült rom kategóriát gyarapítja. Bár a „rom” szó túlzás rá, a bonchidai Bánffy- vagy a keresdi Bethlen-kastélyhoz hasonlóan nyílászárók és néhol ép falak hiányában átfúj rajta a szél. A jelenlegi nagy bejárati kapu oldalán, melyet a kommunizmus alatt a mezőgazdasági gépek ki-be járásáért törtek, új oszlopos tornácot építettek nem túl érzékenyen összerótt tégla oszlopokkal és vasbeton gerendákkal.

Ugyanez az ipari hangulat folytatódik a nyugati szárnyban is, amely gabonaraktárként és istállóként funkcionált, de – a szokásossal ellentétben – nemcsak a kommunizmus alatt, hanem az egykori kastélyban is.

Az állagmegóvás örök dilemmája, hogy mit szabad és mit nem, ha valahogy (bárhogy) meg akarunk menteni valamit az utókor számára. A déli szárny közepén egy templomtoronyra hajazó magas torony emelkedik, amelynek fel lehet mászni egészen a tetejéig (ha lehet, akkor kell is, mondván, hogy a belépő áráért én aztán már minden zegzugot bejárok). Mint kiderül, ez a díszes, nem védelmi jellegű torony a kastély kaputornya, melyhez a várat övező valamikori mély vizesárkon lehetett átjutni. A déli szárny adott helyet a személyzet szobáinak.

Dél-nyugati bástyája a konyha volt, óriási kéménnyel, dél-keleti bástyát pedig az Asszony házának nevezték.

A kastély legpompásabb része a keleti szárny volt a család lakószobáival. Ez most teljességgel hiányzik. Mennyezetét a leírások szerint különösen szép stukkók díszítették. A 20. század elején a kastély a közbirtokosság tulajdonába került, az Első Világháború alatt a magyar állam helyre kívánta állítani, gyerekotthont hozva itt létre (úgy látszik, ez a megoldás azóta sem ment ki divatból, vagy azóta is ugyanazok a megoldandó „problémák”: elárvult kastélyok és elárvult gyerekek). „1917-ben már a javításhoz szükséges anyagok is a kastély udvarán álltak, a déli szárny és a délkeleti bástya javítása is megtörtént, sőt azt is elhatározták, hogy a Palota stukkóit is helyreállítják, gipszmásolatokat is készítve róluk. Eddig csupán a kastélyról ekkor készült fényképek létéről tudunk.

A háború kimenetelének alakulása nem kedvezett a kastély sorsának, úgy a Teleki Sámuellel kötött szerződés betartásának sem, a javításhoz szükséges anyagok gyorsan eltűntek az udvarról, a keleti épületszárnyat az északkeleti bástyával a közbirtokosság 1918-ban árverésen eladta, gyorsan le is bontották. A bontási munkálatok kapcsán néhány, mára már ellenőrizhetetlen adattal rendelkezünk, melyek szerint a bontás során 15. századra utaló feliratokkal találkoztak volna a munkálatokban résztvevők.” (forrás)

A dél-keleti bástya alsó szintje most lapidáriumként funkcionál, benne kőkeretek és cserépedények maradványai.

A kastélytól az Alsórákosi Geológiai Komplexum felé vesszük az irányt, amely a Natura2000-Homoródi Dombságok program része, és a bazaltlávás vulkanikus tevékenység eredménye. Igen, az a bazalt, amiből a kockakő készül.

Először a Smaragd-tavat járjuk körbe, amely a nevéhez méltóan valóban gyönyörű türkiz színben pompázik a napfényben. Érdekessége, hogy 18 méter mély, és mélysége évente 0,5-1 méterrel nő. Illetve az is érdekesség, hogy jól láthatóan ki van táblázva, hogy fürödni tilos, ezt sokan teljes mértékben figyelmen kívül hagyják. Ja, nem, ebben nincs semmi meglepő…

A tavat megkerülve elindulunk a (angolul és románul hangzatosan kihunyt vulkánnak nevezett) Salakbánya felé. Az övezet bejáratánál történő eligazításból nekem sajnos csak annyi marad meg, hogy a három látnivaló közül kettő közel van egymáshoz, a harmadikhoz érdemes autóval menni. Nos, nem a Salakbánya volt közel a tóhoz… Sétálunk egy jót oda, majd vissza. A domb és a kráter vöröses színe, sőt, az oda vezető út növényzete is az ausztrál tájra emlékeztet. Mintha az Uluru sziklatömbje felé közelednénk.

Rövid hidratáló szünet után elsétálunk a tóhoz valóban közel fekvő Bazaltoszlopokhoz, megcsodálva, hogy milyen szabályos formákat alkot a természet, ha akar. Közben megállapítjuk, hogy addig jó, amíg senkinek nem jut eszébe az ország elnökeinek fejét kifaragni ebből…

Ugyanazon az úton indulunk hazafelé, amerről jöttünk, át Homoródon, Székelyzsomboron, Oklándon, majd sötétedésre érünk haza. Három Homoród-menti település látnivalói kitöltöttek egy napot, és még sok van hátra.

Az úgy kezdődött, hogy nagyon menni kéne már valahová, s látni valamit, amit még nem, s amit érdemes. Legalább két-három napra, a környezetváltozásért. Jó dolog itthon is szabadságolni, de sehogy sem lesz belőle élmény, sem pihenés. Igaz, a kirándulásból sem lesz pihenés. Nagyon nem. :D

Éppen nálunk volt több évnyi képeslap melléklet a Székelyföld kulturális folyóiratból, rajtuk sok szépség. Freskós templomok, kazettás mennyezetek, sáros falusi utcák szászos házakkal, romos kőkapuk. Akkor legyen ez a koncepció. Végignézzük őket, és ami szépet nem ismerünk fel, az megy a listára, bárhol is legyen. Körvonalazódik a kép: az úticél Homoród-mente székely falvai. Térkép, sorrend, útvonal. Nyolc falu. Ehhez két nap kell, hát szálljunk meg valahol, legalább a „környezetváltozás” tétel is kipipálható. Hosszas tervezgetés és keresgélés után majdnem sikerül szállást foglalni a kiszemelt környéken. Google szerint 30 kilométerre otthonról. Ez komoly? Ennyi erővel szinte a szomszéd utcába is mehetnénk kiszakadás címszó alatt. Na jó, mégis 60 az, de végül marad az egynapos kirándulás, majd osztjuk két részre.

Első alkalommal Csíkszereda és Székelyudvarhely között Szentegyházán térünk le a főútról Lövéte felé. Az út hozza a szokásos békés, főúton kívülesős hangulatot, alig jár másik jármű. Első megállónk a Kis-Homoród patak mentén Homoródkarácsonyfalva, amely állítólag onnan kapta nevét, hogy egy karácsonykor született úriember birtokát képezte.

A falu központjában, a főúttól balra a dombon emelkedik az unitárius templom. A kapu előtt parkolunk le, persze minden zárva. A környező házak udvarán senki, csak egy traktoros halad el mellettünk nem kifejezetten bizalomgerjesztő arccal. Végül besétál az utcába egy gyanútlan nénike. Akció indul! Van az a „megfelelő helyi emberek megtalálása” képesség, amely több év fejlesztés után már egészen jó eredményekre képes, és melynek köszönhetően előkerülnek kulcsok, kinyílnak vagy már eleve is nyitva találtatnak bizonyos ajtók. (Vagy átmászol, bemászol, bekukucskálsz, kutyák elől menekülsz, de valahogy akkor is megnézed, amit meg akartál. :D) A néni persze tudja, merre van a parókia, a lelkész épp nincs otthon, de a feleségéhez elvezet, innen már sima az út. A kedves hölgy a hátsó kerten át vezet a templomhoz, nyílik a zár. Közben megtudjuk, hogy mi minden jót hozott ez a fránya vírus a kis falvaknak. Többen vannak otthon, épül-szépül a környék, igyekeznek már egy egész napos programot kínálni az odalátogatóknak. A freskókkal díszített, kazettás mennyezetű, eredetileg románkori templomon kívül ott a Dungó-feredő és a múlt század elején telepített szelídgesztenyés.

A templom a 13. század második felében épült román stílusban, ebből a korból maradt meg a félköríves, a hajónál észrevehetően jóval alacsonyabb szentélye.

Gótikus nyugati kapuja 1496-ból származik, kazettás mennyezetét 1752-ben készítették.

Az 1700-as évek ellenreformációs hangulattól fűtött évei alatt a katolikus lakosok más falvak katolikusaival szövetkezve megpróbálták visszafoglalni a templomot az unitárius hitre tért honfitársaiktól. Állítólag a két különböző felekezetből származó kántor és harangozó fia és lánya között a tiltás ellenére szövődő románc akadályozta meg a vérontást, mivel egyikük figyelmeztette a másikat, hogy mire készülnek a hithű atyafiak. Ha igaz, ha nem, történetnek szép. :)

A falképek létéről sokáig senkinek nem volt tudomása. 1964-ben, a villanyvezeték bevésésekor lettek figyelmesek a színes vakolattörmelékre, de a falképek feltárására csak 2006-ban került sor. Ezek több különböző korszakból származnak. Érdekes módon az északi falképeket átvágja egy ablak, amelynek nyitásakor biztosan felfedezhették a festést, viszont a reformáció előtti korból származó emlékek feltárása és megmutatása, sőt, leírása sem volt akkor bevett szokás.

A legkorábbi freskó (feltehetően a 14. század első fele) a diadalívtől balra, a szószék alatt található, Jézus születését ábrázolja naiv és roppan aranyos arcú ökör és szamár társaságában. A babát meg éppen mosdatják, mint ahogy minden rendes újszülöttnek kijár az ilyesmi. Érdekesség, hogy ez a kép mennyire elcsúszott a vízszintestől, díszcsíkostól együtt.

A felső mezőben a Szent László-legenda látható a kerlési csatával és a kuntól megmentett lány történetével, aki végül tevőleges szereplője lesz saját megmentésének, előbb jól belevágva a kun lábába, majd László királlyal duóban lefejezve azt.  Csak a miheztartás végett. Hasonló képsort láhatunk Gelencén is.

A legfrissebb (értsd: 1496-os) falkép a Három királyok hódolatát és Szent Ilona császárnőt ábrázolja. Ebből a korszakból származhat a templom külső festése is, amelyre Orbán Balázs is utalt, és amelyeket még nem tártak fel.

A kazettás mennyezet színhasználata hasonló az énlakai vagy csíkdelnei temploméhoz. Látunk kígyót, alma- és körtefát, és a szokásos rozetta-szerű virágábrázolásokat is.

A kék kazettás karzat és padok is festettek, egészben vagy csak ablakokban feltárva.

A karzatra felmenve egyrészt jól látszanak a szemközti falképek, másrészt pedig a roppant kényelmetlen pad, amelyen a fiatalok (valószínűleg már akkor is ők tanyáztak a karzaton) kisebb eséllyel bóbiskoltak el a szombat esti tánc után, a vasárnapi prédikáció alatt.

Ha pedig lépcső van, az azt jelenti, hogy a toronyba is fel lehet mászni, persze.

A templomkertbe található Foghúzó Barabás sírja, akinek állítólag valami tartozása lehetett az egyházközség felé, így a feleségét már nem temették ide. Állítólag ő volt az első és utolsó Barabás, aki itt nyugszik.

A parókia kertje is maradásra biztat még, annyira békés hely. Az echinaceán vagy bíbor kasvirágon épp méhek legelésznek.

Innen indulunk tovább.

Ez már csak egy ilyen év. Mintha nem is lenne nyár egészen. Mintha szűkebb lenne a világ, pedig eddig sem feltétlenül a nagy utazásokról szóltak a nyarak. Nagyon nem. Viszont ott volt a tudat, hogy „lehetne", csak akarni kell.

Schäffer Erzsébet írásai elején használt, Simone Weil-től származó mottója eddig is elég gondolkodnivalót adott, hogy hová is rohanunk, mit is keresünk állandóan? Valami szépet és jót, ez egészen biztos. Meg valami újat is. Ez az év viszont valóban nem igen hagy lehetőséget más megküzdési stratégiára, mint hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." vagy, a picit mást hangsúlyozó eredetije: "It is not in a persons nature to desire what he already has." 

És ezzel kanyarodjunk is a kerthez és mindahhoz, amit a magunk kis „Paradicsoma” jelenthet. Július a székely kalendárium szerint az Áldás Hava. Azt hiszem, a képeket elnézve nem kételkedhetünk ebben. :) A napokban kaptam az eddigi legszebb bókot, amit kertre mondani lehet. „Olyan, mint a Senki szigete." Mármint az a Jókai-féle, a maga érintetlen édeni állapotával. (Más kérdés, hogy a történet szerint a vadregényes szigeten lakott a főhős szeretője, a felesége pedig a városban... Na de most nem az irodalmi műben felbukkanó, mindig aktuális két út és a döntés toposzát fogjuk elemezni. :D)

Ha május és június csak szerénykedett az apróbb tavaszi terméseivel, július már igazán belecsapott a lecsóba. Kezdődött a citromfű aratással,

aztán folytatódott a szurokfűvel, mentával, körömvirággal, amiből krém is készült. 

Sikerült végre lehordani a szénapadlás tartalmát, így már legalább öt centi vastag széna mulcs fedi a talajt. Mostanra azon is átnőtt pár gyom, de nagyjából gyomlálás és öntözés nélkül „működik" a kert. Mint egy kisgyerek, akinek megtanítod az alapokat, aztán büszkén figyelheted, hogy már magára is boldogul. 

A hónap elején még minden kicsi volt

A paradicsomok folyamatosan karózásra szorulnak, különösen az egyik tő felejtette el, hogy ő tulajdonképpen determinált fajta, és nem kellene az égig nőnie...

Hatalmas különbség látszik a két kert között: a város szélén levő apró ágyás paradicsomai jó két-három hét lemaradást mutatnak a beljebb levő, melegebb mikroklímájú kerthez képest, ahol már egész méretes/méteres? (bár még zöld) paradicsomok is nődögélnek már. Csíkban a „folytontermő" kifejezés gyakorlatilag értelmét veszti, hiszen jó, ha augusztus végére, szeptemberre beérik egy rend paradicsom. Üvegházban vagy fóliasátorban állítólag már nagyon más a helyzet, ott már július végétől szüretelni lehet. 

Július második felére beérett a borsó, a paszuly, a cukkini megkezdte a szokásos dömpinget, amelynek következtében mostantól októberig minden héten több cukkinis étel is készül, sőt, a cukkini az, amiből már az eddig évek apróbb kertes kísérletei mellett is tudtam másoknak adni. A sárga változat nagyon vidám színű, kell az összhatás kedvéért, viszont lassabban és kisebbre nő, a héja vastagabb, befutónak marad a jól bevált „fekete szépség". 

Mostanra a cékla is nagyra nőtt, úgyhogy hetente ki lehet húzni belőle párat. Mivel kérdéses, hogy a pincében mennyire állna el jól télig, megfontolandó, hogy savanyúságként tegyük el. 

Állítólag a borsót a kezdő kertészeknek találta ki A Fejlesztő, viszont nálam minden sokkal jobban viselkedett nála. Már eleve nagyon gyenge kelési arányt produkált, utána szépen elkezdett teremni, viszont júliusban megtámadta a mozaikvírus nevű betegség (nehogy már a borsók élete vírusmentes legyen idén), amitől egyes töveknek először foltosodni kezdett a levele, aztán kiszáradt az egész tő. A többin a borsószemek szerencsére mostanra megértek, és nem is okozott bennük kárt a foltosodás, viszont ezekből már biztosan nem teszek félre magnak, nehogy a vírust is elraktározzam vele jövőre.

Ellenben az első adagból készült egy jó zöldborsókrémleves, és még lefagyasztásra is jutott. A „tordai arany" névre hallgató bokorbab/gyalogpaszuly ment a levesbe. Szó szerint. 

Leszedtük a meggyet, málnát, fekete és piros ribizlit is. 

A hónap legnagyobb haditette a régi komposzt felszámolása és újraépítése volt. A mindenféle fémlemezekből összepakolt „keret" nem volt éppenséggel funkcionális, és a kb. két köbméternyi tartalma is régen megérett már, csak a helyet foglalta.

Először ezt kellett szétbontani és talicskával elhordani a veteményes jövőre tervezett bővítéséhez. Mivel az idei 15 négyzetméter ugar felásása és főként a fűcsomók kirázogatása és elhordása nem volt éppen leányálom, ezt igyekszem jövőre megspórolni. Újságpapírral terítettem le az új „parcellát", majd erre került a komposzt tartalma.

A jó húsz centiméter föld alatt a fűnek és gyomoknak illik tavaszig kipusztulni. Még egy fa keret kell neki, szénás takarás, aztán jövőre talán ez lesz a cukkinik vaduló területe, hogy ne nyomják el a többi növényt.

A komposzt helyének kipucolása után keret készült neki, levehető első résszel. Már meg is telt két kisebb halom belelapátolásával, és a kertből is rengeteg levél, szár kikerül. Csak a paradicsomokról egy fattyazás során 3-4 kosár levelet szedtem le. 

A másodvetés retek is beérett, de már nem ugyanolyan, mint a májusi esők által hizlalt első adag, pedig most is volt csapadék bőven. A gömbölyű kis murkokat is szedni lehet. 

Míg sok helyen már tombol a paradicsomvész, itt egyelőre hatásosnak tűnik a Phytium Oligandrum gombás permetezés. Ugyan felfedeztem pár foltos levelet a kisebb kertben, de gyorsan le is szedtem, és jön is az újabb megelőző permetezés. A gombás permet leírás szerint: „a növény felületére jutva (ez lehet a vetőmag, a gyökérzet és föld feletti részek egyaránt) elkezd szaporodni. Ehhez a növényen levő szerves anyagot használja fel. Ide tartoznak a kórokozók is, amelyek közül különösen a gombák ellen hatékony, tehát egyszerűen letakarítja a növények felszínét. Miután szinte „védőfólia“-szerűen beborítja a növényt, (nagyságrendileg 10-14 napig) a kiszorítás elvén alapulva egyszerűen nem engedi be a kórokozó gombákat, így azok nem tudják megfertőzni a növényt, ezáltal teljes védelmet nyújt. Harmadik (legérdekesebb) mechanizmus az ún. rezisztencia indukálás. Megtapadása közben gombafonalait bemélyeszti a növény legfelső sejtjei közé. Miközben nem bántja az élő szöveteket, a növény ezt mégis támadásként érzékeli és elképesztő mennyiségű ellenanyag termelésébe kezd. Az ily módon beindított immunrendszer egy minden fertőzéssel szemben ellenállóbb, erősebb növényt eredményez."

Július egy másik „termése" az online térbe költöző Cseperedők Családi Fesztivál családi kalandjátékára készült Kerti Kaland nevű társasjáték. A Határátlépők közös ötletét sikerült játékká faragni, és, be kell vallanom, ez a folyamat is legalább olyan izgalmas volt, mint a valódi kertészkedés. :) 

Talán megfér itt, egyéb mellett, a játék ismertetője is:

„Egy év alatt sok kaland megesik velünk, ha kertészkedésre adjuk a fejünket. A játék a vegetációs időszakon vezet keresztül kora tavasztól őszig a kerti tevékenységekhez, jelenségekhez kapcsolódó mezőkkel és kártyákkal. A játékosok megismerhetik a kis konyhakertben is termeszthető zöldségeket, gyümölcsöket, fűszernövényeket, a permakultúra egyes elemeit és alapjait (például növénytársítás, komposztálás). A játék nem meglévő tudást kér számon, hanem új ismereteket ad. Mindeközben az utolsó lépések, a vágás, ragasztás, színezés a játékosokra, a leendő kis kertészekre vár! �

A Kerti Kaland nem csak egy hagyományos értelemben vett családi társasjáték, hanem a felsorolt lehetőségek révén igyekszik a családokat közelebb vinni a valóságos, egészen konkrét megvalósításokig. Elbeszélgethetünk arról, mi mindent főzhetünk az – akár képzeletbeli – kertünkben termelt zöldségekből, még idén nyáron ültethetünk közösen, de legfőképpen meglátogathatjuk a leírásban felsorolt, helyi jó példákat, kerteket, tapasztalt embereket. 

Így lesz a Kerti Kaland igazi, megfogható és valóságos, legalább annyira, mint mezítláb belelépni egy jól megtermett hangyabolyba. 

Próbáljátok ki, és higgyünk a jó példa csemetékre gyakorolt pozitív erejében! "

A játék a névre kattintva érhető el. 

Júliustól egy újabb betakarítással, permetezéssel, mulcsolással búcsúzunk. Már csak egy hónap van hátra ebből a furcsa, saját magunkba zárt nyárból. Az augusztusi beszámolót talán már a paradicsom érésével zárhatom. 

Miután a május szinte semmi jelét nem mutatta annak, hogy, az elvárások előtt meghajolva, olyan akarna lenni, mint amit az emberek egy tisztességes májustól megkívánnak (bár az esőt meghozta, csak melegedés nélkül), június 5-én hirtelen meggondolta magát az időjárás, és egy csapásra nyár lett. Egy hétvégére... Ami ugyebár már nagy szó, hiszen a mondás szerint az a szerencsés helyzet, amikor Csíkban a nyár hétvégére esik. :) Viszont pont ez a meleg és esőmentes hétvége kellett ahhoz, hogy végre bátorságot gyűjtsek a paradicsompalánták kiültetéséhez. Szegények bent már csak sínylődtek, a gyökereiknek nem volt hová tovább terjeszkedniük, és hiába biztattam őket, hogy lesz ez még jobb is nemsokára, úgy jártak, mint mi a tavaszi elzártság alatt: picit sápadoztak, picit legyengültek, álmodoztak a reggeli szellőről, a ragyogó napsütésről (meg merem kockáztatni, hogy csillagos hegyi égboltokról és fáradt lábakról lerúgott bakancsokról is). Már nem is reméltem, hogy a tervezett paradicsomsor mellé elültetett fokhagymagerezdekből lesz valami, mert ellepte minden és külön nem is locsoltam, de a hely kigyomlálása után előbukkantak szépen sorban.

Már csak a paradicsomok hiányoztak, hogy teljes legyen a létszám.Végül aztán elszállítottuk őket a kertbe, 12 költözött, 3 maradt itthon. 

Közben már szépen nődögélt a cékla és a paszuly is. Sikerült beszereznem Parajdról jó pár tő nagyon ellenállónak és igénytelennek mondott paradicsompalántát, amiket egy külön sorban ültettem el, a cékla és a paszuly társaságába, mondhatni, mostoha körülmények közé, de már csak ott jutott számukra hely. 

Beérett a hónapos retek, sikerült egy kosár kerti terményt már tovább is adnom egyik barátnőmnek. Csak néhány apróság, de külön büszkeség: egy csokor retek, rebarbara, kapor, metélőhagyma és virág. . 

Ültettem egy sor hagymát is, a retket pedig újravetettem, ezúttal házi vetőszalaggal, ami nem nagy kunszt, csak csirizzel a megfelelő távolságra kell ragasztani a magocskákat egy csík wc papírra. Így megkímélhetjük magunkat a palántaritkítás fáradságától és a kitépéssel járó sajnálkozástól. :)

Azt hiszem, elmondhatom, hogy a hónap sztárja a kapor lett. Sikerült alaposan túlzásba vinni a vetésnél a magszórást, hadd legyen bőven! Nos, a kapor kinőtt, aranyos, kicsi, majd életre kelt, mint egy hatalmas, mindent felfaló és beterítő szörnyeteg, rádőlt a paradicsomra, árnyékot tartott a bazsalikomnak és a szurokfűnek, igazi zsarnok lett belőle. Miután a családban már mindenki kapott több kötéssel, lefagyasztottunk, szárítottunk, osztogattam, ahol lehetett, be kellett látnom, hogy drasztikusabb módszerekre lesz szükség, és meghirdettem. És tényleg voltak érdeklődők, fél óra alatt elkapkodtak 14 nagy csokor kaprot. Ennél talán csak az a jobb, hogy igény lenne egyéb fűszernövényre vagy zöldségre is, ha lesz fölösleg. 

A cukkinipalánták közül kettő maradt meg a kis kertben, a sárga már szépen terem is. A magról pótolt többi 13 is növöget már, igaz, azokból valószínűleg már csak augusztusra lesz termés, de akkor sok. Felfedezés, hogy a sárga Goldena első nagy levelei a szilevelek után szintén sárgák lesznek, hogy megmutassa, ki is ő, aztán a többi ugyanolyan zöld, mint a zöld cukkinié. 

Végre sikerült az egész kertet beteríteni széna mulccsal, ami egyelőre beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ami a locsolás (jó, mostanig minden nap esett, szóval ez nem releváns) és gyomlálás gyakoriságát, jobban mondva ritkaságát illeti. Egyelőre még van régi széna, amivel folyamatosan pótolható, aztán az idei fű kerül majd rá.

Mindehhez asszisztencia is került egy népes macskacsalád személyében. Egy idegen fekete anyamacska úgy gondolta, hogy ez a kert ideális hely lesz a gyermeknevelésre (őszintén szólva teljesen egyetértek a döntésével), így azóta kész játszótér lett a terep. Meg aknamező is, hiszen tudjuk, amelyik macska eszik, az... nemcsak eszik. :D (Figyelem, ugyanitt kismacska kapható, de tényleg!)

Június utolsó hetének szárazabb és melegebb időjárása elindította végre a virágzást, a borsón megjelentek az első termések is. 

Közben megtörtént az első vágás a citromfűről, a szurokfűről (esedékes a második), és kinyílt az első körömvirág is. 

[caption id="" align="aligncenter" width="426"] Ez már csak így megy :D[/caption]

Ahogy terveztem, igyekszem tartani magam a hó végi helyzetjelentésekhez. Időközben a korlátozások enyhültek, de ettől függetlenül (vagy éppenséggel pontosan emiatt...) továbbra is a kertünk a legbiztonságosabb hely, ahová kirándulhatunk. :) 

Bevezető

Április

Májust az ígéret havának nevezték a régi kalendáriumok, és nem hiába tartják úgy, hogy a májusi eső aranyat ér, hiszen ez a hónap alapozza meg, hogy milyen lesz a termés idén. A palántákban, apró hajtásokban már ott a nyár ígérete, az eltevésé, a lekváré, vagy a nyáresti mezítlábas, kerti vacsoráké, amikor egy szabadban töltött nap után csakazértis kézzel esszük a paradicsomot (is), fittyet hányva arra, hogy ezt illik vagy sem egy "rendes úrilánynak". (Mint tudjuk, este hét előtt nem viselünk gyémántot és öt óra után a legnagyobb melegben sem illik harisnya nélkül társaságba menni. Viszont mivel ezek a szabályok mostanra némiképp érvényüket vesztettek, talán nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy aki nem visel briliánst, az bátran eheti kézzel a paradicsomot.) 

Május eleji állapot

Ha valami igazán leírja az igazi májusi hangulatot, az talán Weöres Sándor Jubilusa, más szóval ujjongása. Úgy látszik viszont, hogy idén májusban nem jött össze a nedvekkel teli növények kicsattanó nevetgélése a meleg napsugarakban. A hónap elején ugyan voltak meleg és napfényes napok, de mellette a sok kanna víz kihordása sem ellensúlyozhatta a már lassan tavaly nyár vége óta tartó száraz időszakot. És nekünk még egy szavunk sem lehet, hiszen a hegyek között mégis mindig több csapadék és párásabb levegő jut. A hónap második felében viszont megengedték az égi csapokat, és neki is lódultak a növények  a növekedésnek. Természetesen a gyomok is. :D 

A borsónak három hétig drukkoltam, mire elkezdett kihajtani, és így is alig 20%-a nőtt ki az elvetett magoknak, így a hónap közepén pótoltam a hiányokat. Most 50%-os kelésnél tartunk, pedig a borsó állítólag nagyon igénytelen, hideget is bírja. Talán régi volt már a mag. Vagy túl mélyre került. Vagy megette "valaki" a föld alatt...

Borsó támasztékostól

Közben a cékla és a körömvirág is kikelt, a retek szépen megnőtt, úgyhogy most pár hétig mindig lesz friss retkünk: a kis gömbölyű fajta és a hosszúkás.

Ha az összeset kihúzzuk, utána újra ültetek, viszont most már házi vetőszalaggal, így kevesebb magonc megy majd kárba a ritkításnál. Ha minden jól megy, egészen őszig lesz friss hónapos retek a kertben.

Cékla

Azt hiszem, sosem lehet ráunni arra az érzésre, amikor az érett termés pontosan úgy néz ki, ahogy neki ki kell néznie. :D Honnan tudja az a kis mag, hogy a belőle fejlődő növénynek milyennek is kell lennie? Hogy a cukkiniben ott vannak az új magok, a paradicsom virágzik, és mindezt annyira magától értetődően csinálják. Persze, erre mind megvan a biológiai magyarázat, de ennek ellenére sem más ez, mint apró csodák sorozata. 

Körömvirág és paszuly

Május közepén elültettem a paszulyt is, amit nálunk gyalogpaszulynak, másutt bokorbabnak hívnak. Hihetetlen, hogy már apró palánták milyen vastag szárat növesztenek, hiszen "tudják", hogy nem lesznek karózva, maguknak kell tartaniuk a termést. 

A kaprot soha nem kell félteni, most is egész szőnyeggel borította be a földet. Mellé pedig a kovászos uborkához csombor is dukál, úgyhogy két palántát szereztem belőle, három citromfűvel együtt, hogy mindkét kertben legyen, a nyugtató hatású teája miatt.

Csombor

Bazsalikomból kikerült már saját nevelésű palánta és egy piacról származó is. A tavaly ültetett szurokfű idén nagyon bekeményített, igazi  bokor nőtt már belőle, amit pár napja le is vágtam, hogy fűszernek megszárítsam, mielőtt még felmagzik. Ebből idén még kétszer is lehet aratni majd. Gyomlálás közben vettem észre (azaz éreztem meg az illatát), hogy az idén elvetett szurokfű magok is kikeltek a paradicsomok tervezett helye mellett. 

Szurokfű (oregano)

A paradicsompalánták szépen nőttek, és még mindig bent növögetnek. Szerencsére a fagyosszentek után még nem bíztam az időjárásban (azaz de: bíztam benne, hogy idén sem hazudtolja meg magát, és nem ereszt a reggeli fagyokból olyan könnyen), mert Orbán (mármint a szent :) ) újabb lehűlést hozott, amit a cukkinim levele (és a beszámolók alapján sok helyen a már kiültetett paradicsom is) bánt. Most már aztán igazán ideje lesz kiültetni a palántákat, mert kinőtték a cserepüket, és talán jövő hétvégétől már elég meleg lesz hozzá. És eső. Két év hideg és esős nyara után jobban féltem szegényeket, főleg, hogy idén sikerült szép, házi palántákat nevelni. Érdekes játék ez, hiszen a sikerélmények mellett bőven lehet kudarcokat is gyűjteni a kertben, és legtöbbször nem is a mi hibánkból, hanem a természet kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel kiszámítható, de irányítás alatt nem tartható) erőinek okán. Jöhet szárazság, esőzés, gombás betegségek, csigák, lótücskök, hangyák, macskák, a sor végtelen. Itt megtanulhatjuk kicsiben azt, ami az élet minden területére érvényes: sokszor rajtunk kívülálló akadályokba ütközünk, amelyet néha jobb elfogadni, alkalmazkodni, mint minden esetben harcolni. Ettől függetlenül persze igyekszem idén megmenteni a paradicsomokat minden módon, ami még a vegyszermentes kertészkedés kereteibe belefér, így a kékköves permet lehet a legvadabb dolog, ami rájuk kerül, ezen kívül bevetem a tejes permetet, és talán egy, a többi gomba megtelepedését akadályozó, nem ártalmas gombafajtát is, ha a csomagnak sikerül átverekednie magát a nemzetközi szállítás most amúgy is akadozó hálózatán. 

Hatféle paradicsompalánta

Egy nem is olyan szűk mintás közvéleménykutatást követően kiderült, hogy errefelé a paradicsom beérésének (és túlélésének) esélye nagyban növelhető a fóliasátorban történő termesztéssel. Ez, mondjuk, mindenhol így van, itt viszont minden egyéb viszontagságra rátesz egy lapáttal a hűvösebb idő. (Egyébként, úgy látszik, a klímaváltozás itt ebben érezteti a hatását: a helyi extremitások felé tolódik a klíma, illetve egységesebb lesz az évi hőmérséklet. Az elmúlt két tél sem volt már igazán hideg, a nyarak viszont a korábbiaknál hidegebbek lettek. Ahogy egy kertész ismerős mondta, nagyjából 50 éve nem tapasztalt ilyen hideg tavaszt, mint az idei.) Ennek fényében komoly megvalósíthatósági vizsgálatnak vetettem alá a fóliasátor ügyét. Egy készet megvenni elég nagy érvágás, amennyiben tulajdonképpen csak 15 paradicsomnak kellene, minden más azért vidáman éldegél nélküle is. Sok négyzetméter műanyag fólia megvételét ugyanakkor elég nagy öngólnak értékelném, miután minden egyéb téren igyekszem kerülni a (főleg műanyag) csomagolású árukat. Fólia nélkül viszont sokkal nagyobb eséllyel pályázunk a paradicsomvész (fitoftóra) idei támadására, hiszen a növény nedves levelei kitűnő telephelyet jelentenek számára. Persze, kacsolás, ritkítás, szellős ültetés, mulcsolás, permet, de ennyi ráfordított energia mellett még nagyobb a veszteség, ha mégsem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Egészen pofás 2x3 méteres kész sátrak is léteznek (igen, a "lustáknak", ha úgy tetszik), úgyhogy ez nem egy véglegesen elvetett történet.

A palánták növekedésének figyelgetése addiktív. Mikor a paradicsomok már mind kibújtak, remek ötletnek tűnt, hogy a háromféle cukkini magjait is bent ültessem el, aztán palántaként kerüljenek ki a kertbe. Nem volt annyira jó ötlet. Hosszabb szárat növesztettek, amit aztán kint a szél egyeseknél eltört, és a többi is gyengébbnek bizonyult.

Ő még él...

Hogy csiga, hangya, lótücsök vagy valamilyen betegség támadta-e meg őket (persze a fagy mellett, aminek a hatása a képen is látszik), nem tudom, de a hengeres szárak fele (már amit a szél nem tört el) egyszerűen elfonnyadt, és, bár a növények még éltek, nem tartottam valószínűnek, hogy egy fél szár elegendő vizet és tápanyagot tud majd szállítani a kifejlett növényeknek és a terméseknek, így fájó szívvel kihúztam őket, és új magokat ültettem, most egyenesen szabadföldbe. Az eddigi években is egyből kint ültettem el őket, és a továbbiakban maradok is ennél a megoldásnál. Most várom, hogy újra kikeljenek, mert a 12 palántából csak 3 maradt meg. Biztonság kedvéért sörös kártevő csapdákat is beástam a földbe, elképzelve az ittas csigákat, akik majd hátúszásban dorbézolnak a konzervdobozokban. :D 

Egyelőre bőven van eső, de később még újra szükség lehet az öntözésre (esővízből, kútból), amihez naponta a kerthez rohangálni nehéz lenne, erre és a gyomosodás ellen lesz majd megoldás a széna mulcs, hála a fásszín tetején időtlen idők óta tartogatott szénának (amibe természetesen bele is kölyközött egy szomszéd macska, úgyhogy még meg kell küzdenünk, hogy eldöntsük, kit illet meg a széna... engem vagy a macskakölyköket). 

Kiásott csicsóka

Már a második adag rebarbarát lehet szedni

Négy-öt sütőtök is növekszik mindenféle meglepő helyeken :)

Közben persze a nagy kertben jól megnőtt a fű, úgyhogy le kellett kaszálni. Nagyon jó erőnléti edzés a napi 8-9 órás ülőmunka után, csak ajánlani tudom. :D Nagyon elterjedtek a sokszínű harangvirágok, azokat azért igyekeztem kikerülni, egyrészt, mert szépek, másrészt pedig a méhecskék is olyan vidáman legelésztek rajtuk. Egy, a nagy fűben elbújt snidling is új otthont kapott az ágyás sarkában. 

A paradicsomok kiültetése, karózása, mulcsolása után a következő kerti projekt egy rendes komposztláda építése lesz. A régi, eléggé mostohán tartott komposztot ehhez teljesen el kell majd lapátolni, az aljából kikotorni az érett részeket (legalább 15-20 éve ott van már), majd a többit újra rakni, így lesz hely a levágott fűnek is. Talán június végére már részeredményekről számolhatok be a komposztot illetően is. :) 

Gyerekszemmel a rebarbara volt a kert legizgalmasabb lakója. Hogy maga az a sarok volt izgalmas, ahol élt, vagy a rebarbara tette olyan titokzatossá azt a beszögellést, azt már a legöregebbek sem tudják megmondani. :) Tény, hogy Rebarbara (így, nagybetűvel, mint egy női név, bár szó szerint a barbárok gyökerét jelenti), ott élt és él a kert egy akárhonnan nem látható részén, majd innen származtak el a lányai is a másik kertbe, ahol azóta már két ifjabb Rebarbara éli életét. Elég volt levágni a hosszú levélnyelű óriás leveleket (tehát még ízlelés sem kellett hozzá, mint Proust-nak), előbukkantak azok a sok évvel ezelőtti pillanatok, amikor a rebarbara még óriás, húsevő növény volt a képzeletbeli ősvadonban, leveleivel kunyhót fedtünk, vagy szoknya, esetleg kalap, napernyő vagy legyező lett belőlük. A szárából meg rebarbarakompót készült, igazi, a forró nyári délutánokra, és a játék, amihez a rebarbara szárát az első, kezembe adott késsel vágtam fel valamikor négyévesen. 

Egyes dolgok soha nem változnak. Ha a Nap felé tartjuk az óriás leveleket, egy teljes mikro-univerzum rajzolódik ki rajtuk. Mint az erek a bőr alatt, mint egy vízrajzi térkép, ahol a vízgyűjtő terület összes apró ere a hatalmas folyamba torkollik, vagy mint egy Haussmann-féle, középkori városszövetet átszelő sugárút.

De ezzel nem lakunk jól, ugye? :)

Hozzávalók:

Tésztához:

• 10 dkg vaj
• 20 dkg (gluténmentes) zabpehelyliszt vagy darált zabpehely
• 5 dkg eritrit
• 1 tojássárgája
• 1 kk. szódabikarbóna
• 1 ek .tejföl
• tojásfehérje a kenéshez

Töltelékhez:

• egy nagy köteg rebarbara szár (amennyi a képen van)
• 10 dkg fekete áfonya (fagyasztott)
• 4 dkg eritrit

Először a rebarbara szárakat megpucoltam, felvágtam kis kockákra, majd nagyon kevés vizet hozzáadva megpároltam. Nagyon hirtelen puhul meg, és nem kell megvárni, amíg teljesen összelottyan, mert utána is sütjük még. Hozzákevertem az áfonyát és az eritritet. A tészta hozzávalóit összegyúrtam, 2/3-ával kibéleltem egy kivajazott kerámia piteformát. Erre került a töltelék, majd a tészta maradékával berácsoztam a tetejét, megkentem a megmaradt tojásfehérjével, aztán 250 fokon 35-40 percig sütöttem, amíg szépen megpirult a teteje. Mivel nem volt elég vaj, kivajazásra már csak nagyon kevés jutott, de ennek ellenére is szépen elvált a tészta a formától, miután teljesen kihűlt. 

A kert első ajándéka a snidling, azaz metélőhagyma. Két éve ültettem magról a két bokrot, tavaly már szépen bedúsult, virágzott, idén a fiókáiból már máshová is lehetett ültetni. Ha nem akarjuk felmagoztatni, le kellene vágni a virágkezdeményeit is, hogy ne vastagodjon el a szára, de túl szép a lila virága és túlságosan szeretik a méhek ahhoz, hogy megtegyem... A zsenge levelei feldobják a rántottát, szórhatjuk sima vajas kenyérre, de készülhet belőle sajtkrém is.

Első snidlinges emlékemben ülök egy fa tetején egy marok zöld szárral, vajas kiflivel, és olvasok. :) 

Hozzávalók:

• 5 dkg dió száraz serpenyőben pirítva
• 25 dkg natúr krémsajt (vagy fele krémsajt és fele tehéntúró)
• 1 dl főzőtejszín
• egy marok friss snidling apróra vágva
• só

Csak összekevertem mindent, aztán a végén még picit megsóztam. Gyakorlatilag ez nem is recept. :D 

Az úgy kezdődött, hogy már tavaly is meg akartam metszeni a ribizlibokrokat. És már tavaly sem jött össze, mert vagy még tél volt, vagy egyéb dolgom volt, vagy egy-kettőre nagyon tavasz lett. (Hogy aztán tavaly igazán nyár se legyen...) Szóval eltötymörögtem az időt, valljuk be. Idén is fennállt a veszélye annak, hogy minden más elsodorja a kerti terveket, hiszen március közepére éppen egy kolozsvári kiruccanás volt tervben. Néhány találkozás, városnézés, egy gyógynövényes workshop és vééégre túra a Révi-szorosba. Majd két nap alatt nagyot fordult a világ, mindenki behúzta a kéziféket, aztán nemhogy Kolozsvár nem lett belőle, de a munka is hazaköltözött. Túra helyett pedig megnyestem a bokrokat, komposzt került a tövükre. Persze így sem elég, szegényeknek már inkább vannak léggyökereik, mint bármi más. És közben jó volt a kertben. Mert nyugi van, fű és föld. És mert ebben a kertben töltöttem gyerekkoromban szinte minden időmet, amit nem az iskolában vagy esetleg az időjárás miatt a házban kellett. Akkor még több volt a fa, a bokor, és tulajdonképpen semmi oka nem volt az embernek, hogy bemenjen a házba. Néha enni muszáj volt (bár vacsorázni lehetett kint is), meg kimosni a sarat a lábujjak közül. Ötévesen nem lehetett tudni, hogy meddig tart a nyári barnaság, és hol kezdődik az egészséges kosz. :) 

Az otthoni apró kertet kinőtték a nagyra törő tervek, meg a föld sem ideális, így lett a nagyszülői kertből ismét játszótér, de legalábbis kísérleti központ. Erre a területre körülbelül 15 éve nem ültettek semmit. A három sor (azóta megritkult) ribizlibokor között almafák voltak, néhány még ma is él belőlük. Egy 3x5 méteres területet ástam fel, majd a kiszedett fűcsomókat elhordtam az egyik komposztra. Ha az ásás ősszel eszembe jut, a fűcsomókat leforgatva ott is hagyhattam volna, hogy trágyázza a földet, így talán megkímélem magam kb. 500 kiló elcipelésétől, de edzésnek jó volt. :D 

Négy hétvége után végre készen volt a kert helyszíne. Közben, a mászkálási tilalom miatt a bolt helyett az interneten rendelt magok is megérkeztek, hogy kiegészítsék az eddigi tartalékokat. Kétévesnél idősebb magokat nem szeretek elültetni, most kellett felhasználni a tavalyról megmaradtakat. 

A húsvét hétfő pont ideális volt a tervezésre, idén úgysem vártunk locsolót. Igyekeztem a növénytársítás szabályait is figyelembe venni, meg azt, mi tarthat árnyékot minek. 

Ami végül kikerül vagy már kint van a kicsi kertben:

• cukkini (a sötét Black Beauty és a sárga Goldena)
• paradicsom 3 tő, háromféle 
• kapor
• snidling
• szurokfű
• bazsalikom (a paradicsomok mellé védőnövényként)

A "nagy" kertben kitűztem a sorokat, április 20 körül elültettem a borsót, kétféle retket, kétféle murkot, szurokfüvet, bazsalikomot (hátha szabadföldben is kikel...), rá egy héttel a céklát, körömvirágot, kaprot. 

Készült egy keret is a kertnek.

Április végén már szépen kibújt a retek, azóta 5 centis távolságban kiritkítottam. Az eddig években valószínűleg azzal rontottam el a retek esélyeit, hogy (miután túl sűrűn vetettem) nem volt szívem kihúzni a fölösleget, mert hát éééél, és persze biztosan megharagszik majd rám. Aha... Így aztán lett pár gumó nyamvadt retek. Kicsi és fás, de a miénk. 

Az ú.n. "osonó folyosó" most arra szolgál, hogy a nagyszülőkkel való érintkezés nélkül hátra tudjak jutni a kertbe. 

A komposztot fedő szénaréteg alatt már ott a jó kis matéria. Ebből került jó vastagon a kertre.

A paradicsomok:

• fekete zebra
• napfényes méhecske
• perui vad
• oregoni korai
• ACE 55 VF
• Caitlin cseresznye 
• (a kolumbiai vad 5 magból egy sem bújt ki)

A kis cukkinik is elkezdtek mocorogni. Elég brutálisan űzik az ipart, szó szerint levetik magukról a földet.

Ilyen volt az állapot április utolsó napjaiban az ablakpárkányon. Azóta a cukkinit is külön ültettem, és az a gyanúm, nem fogják kibírni bent május közepéig, mint a paradicsomok. Utánuk kerül ki még a bokorbab is. A borsó két hétig makacskodott, már megpiszkáltam, vajon megették-e a madarak, és újra akartam vetni, mire tegnap már 8 kis palántát számoltam. 

Május végére már látványosabb lesz a változás, minden kiköltözik a végleges helyére, és talán már be is érik a hónapos retek. Ha minden jól megy, belőle akár háromszor is lehet vetni nyár végéig. 

Azt most már biztosan látjuk, hogy a 2020-as év nem a nagy utazások ideje lesz, de még a kisebb kirándulásoké sem. Mindenki máshogy éli meg ezt a karanténnak elkeresztelt időszakot (Ami, by the way, mást jelent. Amíg nem konkrét fertőzésgyanúval ülünk otthon meghatározott ideig, addig "csak" elszigetelésről beszélhetünk.), és ez nagyban függ a körülményeinktől is. Éhen halok-e, ha esetleg nem tudok dolgozni, négy fal közé vagyok-e bezárva, esetleg eleve hajlamos vagyok az unatkozásra? Ezeket nem kívánnám senkinek, és hála Istennek, a kert mellett valószínűleg el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Egyelőre a jelen helyzetnek több pozitívumát sikerült felfedeznem, mint negatív hozadékát, habár nyilván voltak szép tervek az idei évre: több magashegyi túra a tavalyi kihagyás után, csavargás világvégi szép helyeken, és még rengeteg olyan dolog, ami úgysem férne bele több évbe sem. Viszont ilyenkor rájövünk, hogy a kihagyhatatlannak hitt lehetőségek mégis kihagyhatóak, és a kevésnél kevesebb is elég lehet a napi elégedettséghez. Bár, ki mondta, hogy a kert kevés? A semmiből teremteni valami szépet és élőt minden, csak nem semmi. :) 

Mivel előreláthatóan az idei tavasz és nyár nem fog tobzódni a kirándulós bejegyzésekben, és mivel a házi őrizetnek hála, több idő jut a kertben matatni, túllépni a másfél négyzetméternyi birodalom határait, ezúttal időről időre a kert kap majd itt szót. Egy-egy kép erejéig eddig is megjelent pár házi zöldség vagy gyümölcs a receptek mellett, de most hangsúlyosabb lesz. 

Legelőször valamikor tíz-tizenkét évvel ezelőtt ástam fel egy apró részt az udvaron, és ültettem kaprot, hagymát, murkot. Egyik évben ősszel sikerült óriási répákat szüretelni, de aztán jött az egyetem, a kert helye pedig befüvesedett, amiért talán nem is kár, mert kifejezetten gyenge, agyagos, köves a zsögödi föld. A nagyszülői veteményes szintén sok éve megszűnt. Aztán három évvel ezelőtt kezdett igazán érni a gondolat (avagy mire jó egy apró budapesti albérlet?), hogy kert nélkül lehet élni, de nem érdemes. Hosszú távon semmiképp. Aztán két éve, egy tél végi napon megszületett a magaságyás terve, pontos rétegrenddel (szakmai ártalom, elnézendő), csak, hogy a valóság aztán teljesen ad hoc legyen mégis. Az ágyást jó érett komposztfölddel töltöttem fel, és meg is hálálták a növények, mert igen gyorsan nagyra nőttek. Első évben volt hagyma, cukkini, bazsalikom, szurokfű, snidling, kapor, és persze paradicsom. Csík "kiváló" paradicsomtermesztő klímáját tekintve, nem biztos, hogy a legjobb befektetés az, ha valakinek a paradicsom a kedvenc zöldsége (vagy gyümölcse...), de erre mondják, hogy innen szép nyerni, nem? :D Szépen nődögéltek is a "babák", és lett is két fajtából néhány érett termés. A cukkini sokkal jobban szerette a két évvel ezelőtti esős nyarat. 

Tavaly szintén elültettem a paradicsommagocskákat, de a palánták megmakacsolták magukat, és két hónap alatt sem voltak hajlandóak többet produkálni a két sziklevélnél. Semmi egyéb logikus magyarázatot nem találtam rá, mint hogy az előző tavaszhoz képest csak hétvégente voltam itthon, ők meg a napi szintű "szülői" gondoskodás és kényeztetés nélkül nem érezték jól magukat (értsd: igény szerinti locsolás, napra pakolgatás, szellőztetés, és az, hogy minden reggel a legelső dolgom az legyen, hogy megnézem, hogy viselkednek). Így aztán, fájó szívvel bár, május közepén a piacon vettem öt palántát három fajtából. Ha már előző évben két fajta volt, legalább növeljük a dózist. :) A paradicsomok mellé került a már jól bevált cukkini, retek, murok és frissült a fűszeres szekció is. Cukkiniből már másnak is sikerült adni, annyira belejöttek a termésbe, paradicsomból pedig ismét lett pár termés nyár végére, amit megkímélt a paradicsomvész. Igen, megint egy esős, hideg nyár eredménye. 

A gyümölcsök szépen nőnek minden évben, nem sok, de változatos. Szeder, málna, fekete és piros ribizli, egres, rebarbara, alma és szilva. 

Ezután a terv szerint minden hónapban jelentkezik a kerti kísérlet helyzetjelentése, elsőként a már elmúlt márciusról és áprilisról. 

Január elején, egy télinek készülő (bár a hóhiány miatt inkább őszies hangulatú) túra előtti este jött az ihlet: milyen jó is lenne másnap a szabadban dobozból almás pitét majszolni! Vannak kirándulós sütik, és az almás pite határozottan közéjük tartozik. :)

Hozzávalók:

Tésztához:

• 250 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 120 g puha vaj
• 40 g eritrit
• 1 kk. szódabikarbóna
• 1 db tojás

A töltelékhez:

• kb. 5 db. alma meghámozva és lereszelve 
• 50 g tört dió
• 20 g eritrit
• 1/2 citrom leve
• 1 tk. fahéj
• 1 kk. szegfűszeg 

A tetejére:

• 1 db tojás a kenéshez

Először lereszeltem az almát, majd állni hagytam, amíg összegyúrtam a tésztát. Az almához hozzákevertem az eritritet és a fűszereket. A tésztát két részre osztottam, kinyújtottam, majd a sütőpapírral bélelt kerámia formába tettem. (Persze legjobb alaposan kivajazni a formákat, de a gluténmentes lisztek hajlamosak azt a vajat is felszívni, és jól odaragadni, sajnos.) Eloszlattam rajta a tölteléket, majd beborítottam a tészta másik feléve. Sütés előtt megkentem a tetejét tojással, majd sütés közben még kétszer megismételtem, hogy szép fényes legyen. Közvetlenül sütés után könnyen széthull, de kihűlve jól szeletelhető.

És tényleg jól esett a Naskalaton az almás pite. :)

Egy hónappal ezelőtt kezdtem írni ezt a bejegyzést az akkori aktualitásokkal, azóta 'Nyóék köszönik, jól vannak a fürdőszobában, a szobában pedig kezdik átvenni az uralmat a palánták. :

1. rész

2. rész

A jelenlegi vírushelyzet mindannyiunk életét megváltoztatta többé-kevésbé. Igen, 'Nyóék életét is. 'Nyóékkal együtt hazaköltöztünk az albérletből a házba, így aztán lényegében értelmét vesztette a benti komposztálás, hiszen itthon van kerti komposzt. Csakhogy a szépen kialakult birodalmukat most sajnálnám felszámolni, és ki tudja, hány hónap múlva lesz rájuk ismét szükség. Talán már kettő, vagy négy, vagy fél év múlva, úgyhogy egyelőre a fürdőszoba vendégszeretetét élvezik. 

Hazaérkezés után begyűjtöttem az újabb adag gilisztateát, amit most vízzel hígítva a paradicsompalánták öntözésére használok, illetve terepszemlét tartottam a birodalomban. 'Nyóék köszönik szépen, jól vannak, esznek, isznak, mulatnak és szaporodnak, ahogyan ez az aprócska gilisztákból következtethető. :)

A gilisztakomposzt átforgatásával egyszerre kerültek bevetésre (szó szerint) a paradicsommagocskák is a palántákhoz.

Két hét után így állt a helyzet. A kibújni nem akarókat újabb magokkal pótoltam, május közepéig, a fagyos szentekig még bőven van idejük szépen megnőni.

Közben megérkeztek a rendelt magok, és készül már a helyük is. 

Őket ültetem majd el április folyamán. 

Mert ugye, hogy eddig is nagyon rendesen megmostuk a kezünket mindig, de most aztán még annál is többször! :) A sok vizezés hatását viszont nem árt egy jó kézkrémmel ellensúlyozni. Bár a drogériák még nyitva vannak, mennyivel jobb ebből is házit használni, már persze ha eleve vannak hozzá összetevőink. (Szerencsére már az alapanyagokból is lehet kimérőset kapni.) Először egy elég büdös bolti shea vajas-körömvirágos krémet próbáltam megmenteni és felhígítani a többi összetevővel, aztán a képen látható krém már célirányosan készült.

Hozzávalók:

Vízfázis:

• 120 aloe vera lé 
• 5 g növényi glicerin (elhagyható)
• 5 g xantángumi (sűrítő)

Zsírfázis:

• 30 g shea vaj
• 50 g kókuszolaj
• 10 g emulgeálószer 

Végén (opcionális):

• 5 csepp levendula illóolaj
• 5 csepp gyöngyvirág kivonat (ez nem illóolaj, hanem aromavíz)

Mikróban vagy gőz fölött összeolvasztjuk a zsírfázis összetevőit, de forró ne legyen, csak kb. 40 fokos. Lehet méregetni is, de ez az a hőmérséklet, amit már melegnek érzünk, de nem forrónak, úgyhogy el lehet találni érzésből is. :) A víz fázist is ugyanerre a hőmérsékletre melegítjük, csomómentesre keverjük benne a xantánt. (Ezt én inkább a legvégén keverem bele, mikor látom, hogy mennyire lett folyékony a végeredmény, szükség van a sűrítésre, de ehhez akkor újra fel kell melegíteni az egészet.) Mikor mindkét fázik egyforma meleg és elkeveredett, elkezdjük lassanként a zsírfázisba tölteni a vízfázist, kézi habverővel folyamatosan kavargatjuk. Utána hideg helyre tesszük, tíz percenként újra alaposan megkavarjuk, nehogy kicsapódjanak az összetevők. 

(Az olyan trükkösebb összetevőket, mint a növényi glicerin vagy az emulgeálószer, itt megtalálhatjuk. Néha bioboltokba vagy csomagolásmentes boltokba is visznek, de feláron, úgyhogy megéri egyszerre rendelni pár dolgot, aztán évekig elég lesz. Csak a zsírok, olajok avasodnak meg.)

Március 22. a Víz Világnapja. A vízé, amelynek hiányában csak pár napig tudnánk életben maradni, mégis szennyezzük, pazaroljuk, mintha nem lenne holnap. Így előbb-utóbb nem is lesz. A jelenlegi járványhelyzet szintén felhívja a figyelmet a víz fontosságára, hiszen naponta ezerszer halljuk, hogy az alapos kézmosás elengedhetetlen.

Az alábbiakban egy tizenöt éve az egyik legrégebbi magyar zöld portálon megjelent írás olvasható. Üzenete ma ugyanúgy érvényes, sőt. Most, a megszokott életvitelünk felborulása kapcsán, mikor nehézségekbe ütközik az élelmiszer beszerzése is, aktuális, hogy elgondolkodjunk az életadó vízhez való hozzáállásunkon is. 

"Hrrrrr…..hrrrrr…Sohasem felejtem el a döbbenetet, amit éreztem e hangok hallatán néhány évvel ezelőtt, amikor reggeli rutinom részeként még nem egészen ébren megnyitottam a csapot, hogy szemeimből kimossam az álmosságot. De víz nem jött, csak ezek az ijesztő hangok.

Emlékszem, annyira meglepődtem, hogy jó ideig fel se fogtam, el se hittem, hogy ez lehetséges és makacs értelmetlenséggel csavargattam újra és újra a csapot. (Miközben olyan buta arcot vághattam, hogy ma is örülök, hogy senki sem látott.) Hisz annyira megszokott dolog, hogy ha kinyitjuk a csapot akkor folyik – ha akarjuk ömlik a víz, melynek hőmérsékletét a tűzforró és a jéghideg között néhány kézmozdulattal másodpercek alatt beállíthatjuk. Hisz annyira természetes, hogy a kívánt hőmérsékletű és tetszőleges mennyiségű ivóvíz korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre – vagy mégsem? Ezen a kérdésen bőséges alkalmam volt elgondolkodni a következő napokban vízhordás közben. Ugyanis az történt, hogy a Vízművek (egyébként előre bejelentett módon) valami főcsöveket cserélt a felbontott aszfalt alatt, ezalatt pedig a lakótelep lakossága a megjelölt pontokon elhelyezett lajtoskocsikból hordhatta a vizet, miután kivárta a sorát. Sorban állás közben pedig kiválóan el lehetett gondolkodni például azon, hogy vajon, ha a lajtos kocsik se lennének, mert például nem a Vízművek, hanem ellenséges bombák bontották volna meg a vezetékrendszert egy háborús helyzetben (mint ahogy ez akkoriban sajnálatosan aktuális lehetett néhány száz kilométerre a délszláv háborúban), nos akkor honnan lenne vizünk? 

Egyáltalán mennyi vízre lenne szüksége naponta mondjuk egy négy tagú családnak? Honnan szerezhet vizet valaki, aki lakótelepen lakik, ha nem a csapból? Egyáltalán mennyi túlélési esélyünk lenne? Egyáltalán, lenne túlélési esélyünk? 

Egy biztos: víz nélkül nincs élet, víz nélkül nincs túlélés. Nem csak az egyes ember, nem csak az emberiség, de az élővilág egésze számára sem. A víz az élet bölcsője, a víz az élet fenntartója. A víz biológiai szerepe rendkívül fontos és sokrétű: oldószer, szállító-, hőcserélő-, hőtároló-, hűtő-, fűtő- és reakcióközeg, a biokémiai reakciók kiindulási anyaga, köztes-, vég- és mellékterméke stb. Az élőlények testtömegének jelentős hányada gyakorlatilag víz, az ember esetében ez nemtől és életkortól függően mintegy 60-70%, de egyes élőlények esetében elérheti a 97-98%-ot is. Nem véletlen, hogy a Mars-szondák élet, illetve életnyomok után kutatva mindenekelőtt vizet és a víz (hajdani) jelenlétére utaló nyomokat keresnek. A Földön szerencsére nem kell kutatni a víz után, hisz az bőségesen áll rendelkezésünkre…illetve… Mindenekelőtt nézzük a tényeket! A Föld teljes vízkészlete állítólag se több, se kevesebb, mint 1 385 984 000 km3. Ennek azonban mindössze 2,5%-a édesvíz. Az édesvíznek pedig 69,56%-a gleccserek, jégtakaró, állandó hótakaró és egyéb fagyott formában található, további 0,04% légköri nedvesség. A földi édesvíz-készlet 30,1%-a a felszín alatt található, a folyók és tavak pedig az édesvíz-készletek mindössze 0,266%-át alkotják. 
Vagyis a helyzet közel sem olyan rózsás, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Mégis ez a vízkészlet és eloszlás egészen a közelmúltig tökéletesen alkalmasnak bizonyult a földi élet fenntartására. Újabban azonban komoly problémák mutatkoznak és ezek a problémák az emberi tevékenységgel vannak összefüggésben. A népesség rohamos növekedése együtt járt az egyedi igények ugrásszerű emelkedésével, ellenben a rendelkezésre álló szűkös készleteket is egyre intenzívebben szennyezzük. Az édesvízkészletek mennyiségi túlhasználatára jellemző, hogy olyan legendás folyók, mint a Sárga-folyó, a Colorado, a Nílus, a Gangesz, az Amu-Darja és a Szir-Darja az év jelentős szakaszában már el sem érik eredeti torkolatukat, hanem elfogynak valahol útközben a városok, az ipar és a mezőgazdaság vízhasználata következtében. 

Már 1998-99-ben 25 millió környezeti menekült hagyta el a további életre alkalmatlan volt folyó menti területeket. Ha a jelenlegi trend folytatódik 2025-re a földi édesvízkészletek 90%-a emberi felhasználásra kerül. Ennek a Föld élővilágára és a bioszférára gyakorolt hatása katasztrofális lenne. A minőségi problémákat pedig olyan adatokkal szemléltethetjük, mint az a tény, hogy évente tízszer annyi ember hal meg fertőzött ivóvíz miatt, mint háborúban, a gyermekhalandóságok 60%-a közvetlen kapcsolatba hozható a fertőzött ivóvízzel (vérhas, kolera). Vízmegosztási problémák már eddig is számos konfliktus forrását jelentették országok, országrészek, szövetségi államok, gazdasági ágazatok, etnikumok társadalmi osztályok között az Egyesült Államok, Mexikó, India, Pakisztán, Banglades, Omán, Mauritánia, Ausztrália, Izrael, Jordánia, Szíria, Törökország, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tadzsikisztán, stb. esetében. De ne menjünk túl messzire, elég ha a Magyar-Szlovák vízmegosztási vitára, vagy a Magyar és Horvát álláspontok különbözőségére gondolunk a Drávára tervezett vízerőmű ügyében. Mivel a víz a jövő egyre ritkább és értékesebb erőforrása lesz, félő, hogy az ENSZ kincstári optimizmus diktálta előrejelzése ellenére a víz egyre gyakrabban és egyre komolyabb konfliktusok forrásává válik. Említsük meg a víz további néhány fontosabb jelentőségét is! A víz – elsősorban a tengerek és óceánok, hatalmas mennyiségű élelmet biztosít az emberiségnek. A jelenleg folytatott rablógazdálkodás azonban azt eredményezte, hogy számos fontos halfaj populációja összeomlott, sok esetben a regenerációjuk is kétséges. A legfontosabb halászterületek többségén a fogási eredmények látványosan visszaestek (nem ritkán 70-80%-kal is), egyes fajok esetében pedig a kifogott példányok átlagos méretének jelentős csökkenése (pl. kardhal 120-ról 30 kg-ra) tapasztalható. 

Nem csak élelmet ad, de szórakoztat is a víz. 

A gigantikus pénzeket mozgató turizmus-ipar sorra kebelezi be a különleges fontosságú tengerparti élőhelyeket, hogy strandokat és szállodákat alakítson ki a helyükön. A különösen érzékeny korallzátonyokon búvárparadicsomok fiadzzák a pénzt, törvényszerűen rövid úton elpusztítva a saját létalapjukat is jelentő korall-világot. Mindez a leleményes vállalkozókat cseppet sem keseríti el. A volt búvárpradicsom helyén rövidesen szörfparadicsom nyílik. A víz energiát szolgáltat, a víz gyógyít, a víz nyersanyagokkal és energiahordozókkal lát el bennünket. Az egyik legfontosabb szolgáltatás, amit a víztől kapunk mégis az időjárás és az éghajlat kialakításában, stabilitásában, kiegyensúlyozásában játszott szerepe. A légköri vízgőznek, a folyékony víznek és a jég és hóborításnak óriási része van a földfelszín hőmérsékletének, fény- és egyéb sugárzási viszonyainak „életbarát” értékek között tartásában. Sikerült azonban ebbe is alaposan belepiszkálnunk. A globális felmelegedés nyomán olvadó jég és hótömegek belátható időn belül méterekkel emelhetik meg a világtengerek szintjét, ezzel sűrűn lakott tengerparti települések, értékes mezőgazdasági területek kerülhetnek víz alá. A víz – tudjuk – nem csak életet és élelmet ad, de pusztít is. Jelenleg is árvízzel, illetve belvízzel küzd az ország. Karácsonykor harmincezer életet ragadott el a tenger egy pillanat alatt. A vízen járók, a vízből élők mindig is tudták, hogy a vizet tisztelni kell és tisztelték is. Nem most és nem én írtam, de szolgáljon továbbra is „…Örök tanúságul:/Habár fölűl a gálya,/S alúl a víznek árja,/Azért a víz az úr!” "

Első rész itt.

Miután két hétig érett a gilisztákat befogadó közeg, bekövetkezett szegény a giliszták, azaz ’Nyóék (ld. „gilinyó”) áttelepítése. Ehhez egy kellemes vasárnap délutánon mélységi ásatásokra volt szükség a kerti komposztban. A fenti friss rétegeket félrehajtva megtaláltam az aktívan tevékenykedő ’Nyókat az éppen bomló rétegben. Alattuk már a szép barna, kész komposzt volt. Egy jó néhány marokkal kihalásztam belőlük, körülbelül 50 darabot. Ez még kevés volt, de ennyihez sikerült hozzáférnem, na meg szaporodjanak csak szépen! Kaja, pia, meleg lesz, egyéb dolguk sincs. :) Ezek után ’Nyóékkal együtt felszálltam a vonatra. Az úton végig izgultam. Egy dolog, hogy nekik nem volt jegyük, de nehogy ott felejtsem szegényeket a vonaton. Bár megnéztem volna azt az arcot, amikor rájuk találnak (feltehetően több hét után). :D

Érkezés után betelepítettem őket az új otthonukba, és szépen lefúrták magukat a földig. Mindenkinek az az első kérdése, hogy nem másznak ki? Miért is másznának, ha ott van a kaja és az általuk kedvelt meleg sötétség. Különösebben kalandvágyó ’Nyókról pedig egyelőre nem hallottam, akik a kíváncsiságtól fűtve indultak volna konyhai felfedezőútra. Ha viszont mégis azt tapasztaljuk, hogy igyekeznek elhagyni a terepet, az annak a jele, hogy túl nedves a komposztunk. Tegyünk hozzá több szárazanyagot, szellőztessük egy ideig.

Körülbelül egy hónappal a kolónia megalapítása után több ideig nem voltam a lakásban, és visszatérve már muslicarajok fogadtak. Ez szintén amiatt történt, mert túl nedves lett a komposzt. Valószínűleg több levél is kellett volna, ezen kívül a giliszták nem bírták fogyasztani a túl sok „ennivalót”. Kezdődött a kárelhárítás. Először is levettem a veder tetejét. Nem volt büdös. (Eleve egyelőre még egyszer sem volt büdös a komposztom, csak enyhe földszaga van. Jó illatú. :)) Első lépésként muslicacsapdákat tettem ki, befőttesüvegekbe mosogatószer, almaecet, cukor és kis víz keverékével, bele egy sarkánál kivágott zacskót, amin be tudnak menni a lére, de kijönni már nem.

Elmentem a közeli horgászboltba további vörös komposztgilisztáért. Már maga a boltos bácsival folytatott beszélgetés is érdekes volt. Felteszem, nem sok leányzó mászkál be abba a boltba. Kérdés: mit etetek velük? Mondom, ők nem az evés tárgyai, hanem alanyai. Ezzel már meg is volt a közös téma, hisz lényegében ő is ezt csinálja (otthon a fürdőszobában), csak épp ott nem a hulladék csökkentése, hanem a giliszták tenyésztése a cél. Otthon aztán egy tálba teljesen kilapátoltam a komposztálódó elegyet (egy műanyag dobozzal, ezért „jó” az ideiglenes lakás, mert mindig az az eszköz hiányzik, ami kellene, aztán lehet edényekkel szöget beverni, csirizzel ragasztani, skiccpauszon sütit sütni).

Látszott, hogy a kelleténél kicsit nedvesebb. Az alsó vederben már jó adag lé gyűlt össze, de még nem gilisztatea, vagy csak részben az, mivel túl világos volt.

Mi is az a gilisztatea? 

”Növényi tápoldatként használható. A giliszták végtermékének vizes oldata, ami gazdag nitrogénben, foszfátokban, és minden olyan anyagban, ami az egészséges talajnak szüksége van. A növényt segíti a természetes védekezésben is. Olyan hormonokat termel, amik gusztustalan ízűvé teszik a növényt a rovarok és élősködők számára. Erőssé és fényessé teszik a leveleket és a szárat, mert elősegítik a felső, viaszos réteg képződését.” (forrás)

A giliszták így egy-másfél hónap után is vidámak voltak, csak egyetlen balszerencsés csusszant ki a lyukon az alsó lébe, úgyhogy tőle fájó búcsút kellett vennem.

Nagyobb távtartó dobozokat tettem az alsó vederbe, hogy jobban szellőzzön, ne szoruljon bele a felső. Ennek az aljába került a már említett rongy, rá falevél, majd a lebomlóban levő dolgokat gilisztástól a falevéllel sorra egymásra rétegezve visszapakoltam.

A veder tetejére most nem fedő került, hanem egy régi párnahuzat, amit ráhúztam, hogy a levegő átjárja, de a szárnyas lények ne tudjanak beköltözni.

Ettől függetlenül előfordult még a muslicainvázió, úgyhogy be kellett látnom, hogy a több giliszta sem eszik meg annyit, amennyi én szeretnék megetetni velük. 2000 db. giliszta hetente 3,5 kg maradékot tud feldolgozni, nálam maximum 500-an élnek ’Nyóék (bár remélem, már többen vannak), úgyhogy fél kilónál többel kár lenne traktálni őket. A mosogatókagyló szélén, egy dobozban gyűjtöm a maradékokat, hetente egyszer öntöm be ’Nyóékhoz, majd mindig teszek rá egy marék falevelet.

Úgy tűnik, tavaszig már kihúzom az őszi falevelekkel. Miután az otthonról vitt adag egy hónap alatt elfogyott, a tömbházak között kellett összeszednem az utánpótlást teljes menetfelszerelésben. Ez egy szemeteskukát és gumikesztyűt jelentett, amivel sötétedés után (az időpontválasztás nem volt szándékos, ám annál érdekesebb a gyanútlan járókelőknek) a fák alól szedegettem a leveleket. Azért ne közvetlenül a fák tövére gyúrjunk rá, mert a kutyák is azt teszik. :D

Lassan négy hónapja élünk együtt ’Nyóékkal minden zajos konfliktus nélkül. :) A zöld hulladék szépen fogy, és, mivel nem a kommunális kukába szánt vederbe kerül, az nem büdösödik meg, eleve lassan is telik fel, szóval elég másfél havonta egyszer kivinni azt a három marék szemetet. Mivel nem kerül bele semmilyen nedves dolog, tulajdonképpen szemeteszsákra sincs már szükség. (Persze ebbe nem számítom bele a szelektívet, ami nagyrészt papírhulladék, de abból aránylag sok összegyűlik. Viszont az erre szánt zsák is nagy, szóval elég háromhavonta kivinni.)

Tavaszra már biztosan lesz egy adag kész komposzt, ami majd mehet kertre, virágra. Közben termelődik már a gilisztatea is, ami lecsorog az alsó vederbe. Ezzel a barnás löttyel locsolhatjuk a virágokat, mert jobb, mint a bolti tápoldat.

Mert van az úgy, hogy az ember többszáz „háztartásbelivel” osztja meg az életét. Bár nem főznek, nem vasalnak, de mégis nagyon szorgalmasan dolgoznak egész nap, sőt, még éjjel is. Van, aki kutyát tart, más hörcsögöt, megint mások halakat. És van, aki vörös komposztgilisztát, lehetőleg nagyon sokat. :)

A történet ott kezdődött, hogy kertes házban élve nem volt kérdés, hogy hová kerül a konyhai zöldhulladék, a fűnyesedék, a falevelek (aminek amúgy jó helye lehet a fák tövén is). Télen is egy tálnyi almacsutka, tojáshéj és teafű vándorol ki naponta a sarokban álló komposztra. Van néhány alapvető szabály a komposztálással kapcsolatban, amelyek attól függően változnak, hogy talajjavító komposzt a cél, vagy pedig „csak” a hulladék csökkentése. Viszont itt is, mint minden környezettudatosság felé haladó lépésnél, a legfontosabb elkezdeni. Lehet, hogy nem tökéletesen, a nagy könyv szerint komposztálunk, de (szerintem) az egyik legnagyobb hiba az, amikor eleve bele sem fogunk, mert elriaszt a rengeteg szabály. Erről szól ez a videó is:

[embed]https://www.youtube.com/watch?time_continue=138&v=CJZfUKm6NNM&fbclid=IwAR1jU0JnBx4l3Uu2iZXOcARsPUF7G5RwgmI5uzplcBmJBNQThsONbb9M0mU[/embed]

Szóval az itthoni komposztot nem forgattuk, nem zaklattunk, nem locsolgattuk túl, hanem csak pakoltuk rá, ami jött, aztán 1-2 év elteltével már az alsó rétegekben teljesen jó, kész komposztot találtunk. Pár éve egy zsebkendőnyi emelt ágyást komposztfölddel és a fák alól származó erdei talajjal töltöttünk meg, és olyan sebességgel nőtt ott minden, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

Tehát idáig rendben van a történet. Kertes házban van, hová kerüljön a zöldhulladék, gond nélkül komposztálódik, utána hasznosul is. De mi történik akkor, ha az ember történetesen nem kertes házba kerül? Vagy éppen oda, de nem az övé az udvar, és azt tapasztalja, hogy mindenki bezsákolja az avart, rohasztja kicsit a kapu előtt, aztán vagy elviszi a hulladékgazdálkodó cég, vagy nem.

Ez még jó pár évvel ezelőtt történt, nagyjából egy időben azzal, amikor a műanyag zacskókra is elkezdtem egyre csúnyábban nézni. Bevásárláshoz mindig évekig hurbolt műanyag zacskó, vászonszatyor vagy hátizsák volt használatos, viszont mibe kerüljenek a zöldségek, gyümölcsök? Amíg nem egyedül vásároltam be, addig fel sem tűnt a probléma, hisz a szemetesbe sem egyedül az egyedül általam termelt hulladék került, nem csak az, amit egyedül én fogyasztok el. (Bár arra már nagyjából 15 éve igyekszünk figyelni, hogy ne vegyünk ötszörösen, egyenként csomagolt termékeket.) Egy adott ponton viszont, egy gyors fejszámolást végezve, realizáltam, hogy a zöldséggel és gyümölccsel (akár piaci, akár boltból származó) hetente átlagosan 4 műanyagzacskót viszek haza (ez még egy kis szám, egyszemélyes háztartást és akkoriban éppen kevés főzésre szánható időt figyelembe véve). Az havonta már 16-20 zacskó, évente 240, és itt csak arról beszélünk, hogy hetente kétszer vettem egy adag almát és valamilyen zöldséget, a nyári nagyobb piaci kínálattal nem is kalkulálva. Gyorsan el is kezdtem keresgélni a neten, hogy mivel helyettesítik ezt mások. Hát, akkoriban még semmivel, legalábbis nem volt sikk hálós vagy tüllszatyrokkal meg dobozokkal felszerelkezve mászkálni. Egy külföldi oldalon találtam valamit a tüllszatyrokról, hogy az illető hogyan varrta őket, hogy hogy ne bomoljanak szét. Azzal a lendülettel már indultam is a rövidárú boltba tüllért. Nem volt. Függönyanyag? Nem volt. (És igen, turkálóban kellett volna keresni talán.) Ehhez képest ma már mindenhol a sokszor újrahasznosítható szatyrok jönnek szembe, mert most már divat, és ez jól is van így. 

Tehát nagyjából a műanyagzacskós fejszámolással egyidőben kezdett el zavarni a konyhai szemetest kerti komposzt hiányában megtöltő és ott szépen erjedő zöldség- és gyümölcsmaradványok tömege. Ahogy például a húsmaradékok is, amit otthon megkap a kutya, és mindenki boldog. Hogy ettől a felismeréstől számítva miért telt el több év, amíg végül beüzemeltem a gilisztakomposztot, arra csak az erős elhatározás hiánya lehet a magyarázat. Bár az sem elhanyagolható tény, a konkrét döntés megszületésétől számítva kilenc hónapnak kellett eltelnie, amíg beindult az „ipar”, hiszen senkinek nem akadt két fölösleges műanyag festékes vedre, új műanyag vedret meg elvből nem voltam hajlandó venni, mikor igenis lennie kell meglévőnek is. Nos, volt is, de ezek a vedrek nagyon hasznosak, van, aki szegeket tart benne, más szennyes ruhát, már csak azért is, mert szeretünk mindent megtartani, összegyűjteni, félretenni, „jó lesz az még valamire”. Mindaddig, amíg már muzeális értékűre öregedik az adott lom, és akkor tényleg jó lesz valamire. :) Szóval végül tavaly szeptember végén, október elején sikerült szert tennem két jó nagy festékes vederre. Amik, értelemszerűen tényleg festékesek is voltak, így pár hét áztatás, súrolás után lettek használhatók.

A vedrek egy kupac száraz falevéllel együtt, vonattal jutottak el a rendeltetési helyükre. Földet már igazán nem akartam vonatoztatni, így maradt a tömbházak közti frissen odahordott földkupacnál folytatott beszerzőkörút. Előzőleg a két egyforma vederből az egyik alját jó sok helyen kifúrtuk, ahogy a veder tetejét is. (Lehetne az aljára nagyobb lyukakat is vágni, akkor mindenképp kell alul egy szúnyogháló vagy olyan, nem természetes anyag, mely megakadályozza, hogy szegénykék lepotyogjanak. A pamutot megeszik. Nos, úgy tűnt, hogy a fúróval fúrt lyukak elég aprók, biztos voltam benne, hogy ezen senki nem fog kipotyogni. De. Úgyhogy utólag bekerült oda egy szintetikus törlőrongy, mert más épp nem volt kéznél.)

Szóval az összeállítás. Az alsó vederbe távtartónak néhány műanyag, pl. tejfölös poharat állítottam lefelé fordítva.

Beletettem a lyukas aljú vedret (ebbe kell alul a háló), 5-10 centi vastagon jött a föld, rá egy arasznyi száraz levelet, majd két hétig gyűjtögettem a zöldhulladékot a lakásból és az irodából. Almacsutka, banánhéj, céklahéj, kávézacc, teafű. Utólag kiderült, hogy az irodából is hazahordott mennyiség már túl sok, mivel egy komposztálónyi giliszta nem rendelkezik akkora étvággyal, hogy ezt mind megegye.

Mindig a falevelekkel rétegezve tettem a hulladékot a készülő komposztálóba, hogy mindig a száraz levelek legyenek felül.

A jó komposzt titka a megfelelő szén-nitrogén arány, ami egyszerűsítve azt jelenti, hogy a zöld-barna összetevőknek 30:1-hez arányúnak kell lenniük. Nem a súly számít, hanem a térfogat. A zöld minden konyhai hulladék (tehát az is, ami nem barna :D), a barna pedig a szárazanyag, őszi falevél, szalma, faforgács, fanyesedék. Ha túl kevés a nitrogén, azaz a barna, könnyen túlnedvesedik a komposzt.

(folytatás itt)

Karácsonyra volt tervben, január elején készült el, és így, január végén kerül fel ide, szóval nem sikerült elsietni a dolgot. :) Ezen kívül további három desszert várja, hogy megörökítsem, csak furcsa mód mindig hamarabb elfogynak, mint hogy legalább egy fotó készülne róluk. 

Hozzávalók:

• 100 g cukormentes feketecsoki
• 50 g vaj
• 35 g tejszín vagy kókusztejszín
• 30-40 g eritrit
• kókuszreszelék, apróra vágott dió vagy kakaópor a beleforgatáshoz

Az elkészítés nagyon egyszerű. Vízgőz fölött összeolvasztottam a csokit, a vajat és a kókusztejszínt, hozzákevertem az eritritet, majd hűlni hagytam. Mikor már gyúrható szilárdságúra hűlt, golyókat formáltam belőlük, majd beleforgattam a kókuszreszelékbe, vagy ami éppen van. Érdemes utána is hűtőben tartani, hogy ne puhuljon meg nagyon. 

A 2019-es év mozgalmasan alakult számunkra. Néhányunkból megalakult a Határátlépők csoportja, amelynek keretében végre én is kiélhettem világmegváltó késztetéseimet a Kőbefőtt neve alatt. :D Persze ennek következtében kevesebb idő maradt a főzésre meg az utazgatásra, a receptek és az utak leírásáról nem is beszélve. 

Közben a Határátlépők „fiatalok önszerveződő közösségéből” egyesületté vált. Reményeink szerint sikerül hatékonyabban tevékenykednünk a közösségépítés, környezettudatosság és a helyi értékek megismertetése terén, melyek mind olyan témák, amelyek évek óta jelen voltak a blogban, csak mindenféle szervezeti háttér nélkül. 

2019-es első kimozdulásunk a Tócsaleső - Víz világnapi séta az Olt árterében volt, melyet a szép időnek köszönhetően óriási érdeklődés övezett, és melyért köszönet Demeter László biológusnak!

Április elején a tavaszi nagy takarítási hullámhoz csatlakozva megszerveztük a Hulladékgyűjtést a Suta-tónál, ahol sajnos jó sok zsákot meg tudtunk tölteni azzal, amit a kedves „természetjárók” maguk után hagytak. 

Az április 18-i Műemléki Világnap apropóján várostörténeti sétára indultunk Jakab-Ladó Ágota művészettörténész, történész vezetésével. A Korzó a múlt századfordulós Csíkban során az adott kor emlékeit vettük sorra, egyik üresen álló szecessziós épületünket belülről is felfedezhettük.

A nagy érdeklődésre való tekintettel a Korzót májusban megismételtük. 

Június végén kerékpárra pattantunk és Csíkszépvízre tekertünk ki, útba ejtve néhány jelentős műemléket, aztán a cibrefürdői népi feredőt. Tekerés, szép helyek, régi házak, egy kis töri (örmény szemszögből), minden benne volt, ami egy jó naphoz kell. :) Szépvízen Ajtony Gábor (alias Tata) mesélt mindenről (is). Azért még aznap hazaértük. :D

A Műanyagmentes Júliushoz kapcsolódva szerveztük a Zero Waste Csíkszereda csoporttal közösen a műanyagmentes bevásárló túránkat, ami szintén szép visszhangot váltott ki, és azóta, bár nyilván nem (csak) ennek köszönhetően egyre inkább tetten érhető a hulladékmentességre való törekvés a város életében.

Szeptember végén az Autómentes Nap és a Kulturális Örökség Napjai keretében ismét megtartottuk a tekerést Csíkszépvízre, ezúttal már átvettem a stafétát Tatától, ami a „mesélést” illeti. :) Az esemény pedig bekerült a Kulturális Örökség Napjai alkalmából szervezett programok online gyűjteményébe, illetve az itt készült kisfilm pedig a Kárpát Expressz műsorába. 

Októberben következett mind közül talán a legkedvesebb alkalom, a Komposzt Nap, ahol az elméleti előadások és beszélgetés után közösen komposzt ládát építettünk a Szent Imre Ifjúsági Központ udvarán, amelyet azóta is használnak a város lakói. :) A program díjat nyert a Humusz Szövetség Komposztünnepéhez kapcsolódó pályázaton. Hogy a díj Budapestről hogyan jut el Csíkszeredába, még a jövő rejtélye. :D 

2019 záróeseménye 2018-hoz hasonlóan egy év végi séta volt, ezúttal a Nagysomlyóra, és sikerült is némi havat találnunk odafönt. 

Ezenkívül persze ott voltak a Határátlépők társasjátékos alkalmai, amelyeket idén is nagy lendülettel folytatunk, illetve a generációnkat érintő témákat boncolgató Párbeszéd Café, valamint rendhagyó tárlatvezetés. 

Az idei év sem ígérkezik ennél unalmasabbnak. :) 

Itt az őszi-téli szezon, amikor különösen jó egy bögre tea mellé zabkekszet majszolva olvasni, és nézni a kinti zimankót. Ja, hogy erre valahogy nincs idő, és a benti meleg helyett éppen a kinti zimankóban ténykedsz? Ez ne legyen akadálya a majszolásnak! :) 

Hozzávalók:

• 150 g gluténmentes zabpehely
• 70 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 100 g puha vaj
• 1 kk. szódabikarbóna
• 60 g eritrit
• 1 tojás
• kb. 20 g cukormentes fekete csoki apró darabokra törve
• egy marék dió darabokra vágva

Mindent összekeverünk, összegyúrúnk, és kb. 3-5 cm-es kekszeket formálunk a tésztából. Ennél nagyobb már nem jó, mert nem sül át. Kb. 20 perc alatt kis lángon megsütjük. (össz. kb. 132 g CH)

Nagyon potyogtak a szilvák augusztus végén és szeptember elején. Valahogy úgy, ahogy a népmesében a körtefa, a szilvafa is szinte kérlel ilyenkor, hogy valami legyen a lehullott gyermekeiből. 

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=tADkcAzu_-Q[/embed]

Hát mi más, ha nem szilvás gombóc? :) Az eredeti recept a Nők Lapja Egészség Diéta különszámából származik, kissé átdolgozva.

Hozzávalók:

• 2 dl víz
• csipet só
• 2 ek. kókuszolaj
• 1 ek. eritrit
• 125 g gluténmentes zabpehelyliszt
• 1 tojássárga
• töltelékhez szilva felezve, fahéjjal megszórva
• morzsához zabpehely, fahéj és apróra tört (nem darált) dió keveréke

A vizet forrni tettem, majd hozzáadtam az olajat és eritritet, végül a lisztet, és csomómentesre kavartam. A tűzről levéve hozzáadtam a tojássárgát is. Miután a tészta kissé kihűlt, egy-egy diónyi adagot szétlapítva beburkoltam vele a fél szilvákat, aztán egy lábos vízben addig főztem a gombócokat, amíg feljöttek a víz tetejére. Még melegen belehengergettem a morzsába, megszórtam fahéjjal. Tényleg szinte olyan lett, mint az igazi. :) Abban is hasonlít hozzá, hogy kifejezetten laktató, és frissen jó igazán.