A műemlékvédelem és hagyományőrzés népszerű téma lett az elmúlt években. A „kastély” vagy „parasztház” már szinte olyan hívószó, mint a „medve”, mindenkinek van róla valamilyen véleménye. A tevőleges rész első látásra csak építészeti feladat, kicsit mérnöki, kicsit művészi tevékenység. Az építész dolga, hogy tervezzen. Külsőt, belsőt, települést, szépet, funkcionálisat. De mitől működik/működött valami és mitől lesz halálra ítélt a másik? Egy szépen felújított, majd ismét magára utalt épület sem sokat ér, csak egy szép díszlet, kontextus és tartalom nélkül.
Az életterünket és ezáltal a közérzetünket a környezet határozza meg: a természeti, az épített és a humán környezet. Ahogy a természetes és lakókörnyezet külsőleg és belsőleg is formálja az ott élő embert, úgy az ember is formálja az őt körülvevő környezetet.
Kedvenc példám a csíkszentléleki gótikus templom és a mellette álló 500 éves hársfa („Hársi”). Minden értéke mellett maga a templom sem lenne ugyanaz a fa nélkül, ahogy a fa is mást jelentene (nem is tudnának róla) a templom közelsége nélkül. A hely jelentőségéhez tartozik, hogy a hagyomány szerint a falu vezetői a fa köré ülve hozták meg a fontos döntéseket: a templom szomszédságában, a szabad ég alatt (és nem a kocsmában). 2011-ben az első alkalommal megrendezett versenyen Hársi lett az Év Fája Európában.
A mi kultúrkörnyezetünkben leginkább két meghatározó lakóhelytípust, és ezekhez kapcsolódó életstílust különböztetünk meg: a város/nagyváros (városi lét) és falu (vidéki lét). Az életformához (és persze a táji sajátosságokhoz) alkalmazkodik a településszerkezet és azon belül az építkezési szokás, amely a későbbiekben visszahat az ott élőkre. Az individualista magatartást a városiassághoz szokás kötni, miközben a faluközösségek is felbomlóban vannak.
A társadalmi és gazdasági változások ugyanúgy lekövethetőek a falukép változásán, ahogy a talaj keresztmetszetének rétegeiből következtethetünk a keletkezéskor aktuális helyzetre.
Az egységes falukép felbomlása egyértelmű jele a társadalmi változásoknak. Ez főként a nagyobb falvakra, községekre jellemző. Az iparosítási politika és felgyorsított urbanizáció többek között a társadalom homogenizálódását szolgálta.
A vidék építészetére jellemző az életmód, a természeti környezet és az épített környezet szétválaszthatatlan kapcsolata, melyet a gazdálkodó tevékenység, a földdel való kapcsolat határoz meg. Ha az életmód folytonossága nem szakad meg, az új épületek is illeszkednek a hagyományos faluképbe. Régen helyi építőanyagok-, erőforrás-, tudás használatával építkeztek. Az elzártabb székelyföldi falvakban még ma is kiemelendő a táj és épített környezet alkotta egység, nincs köztük éles határ. Ma jellemző a különálló házak megjelenése a faluszerkezetben, melyek eltérnek a falu hagyományos léptékétől. A rendezetlen falukép tükrözi a felbomló faluközösségeket is.
A magyarországi vagy Erdély más tájain található falvakhoz képest a székelyföldi falvak közösségei továbbra is jobban megtartották szokásrendjüket, hagyományaikat. Ez köszönhető a részben megőrzött gazdálkodási módnak, illetve a vallásnak. A vallási ünnepek, hétköznap és ünnepnap adta ritmus és szabályosság a mindennapi életben és az építészetben is képviselteti magát. A „nem kitűnés” törvénye ez idáig még visszafogta az extravaganciát. A hagyományos vidéki térben a templom a hangsúlyos elem. A modernizálódó községekben a lakóépületek növekedésével egyidőben a gazdasági melléképületek egyre kisebbek lettek, majd eltűntek. A korábbi kontraszt, amely a templom nagyobb tömbje és a falu egyéb épületeinek léptéke között fennállt, látványosan csökkent.
A közösségnek és a szokásrendnek megtartó és szabályozó ereje volt. A jelen egyrészt elhozta a bizonyos fokú szabadságot (hisz a falunak azért továbbra is „szája” van), de ugyanakkor a szabadosságot is. Klasszikus példa a „minden faluban van egy lila ház”. Mi volt régen, és mi az, ami most nem működik? A szolidaritási hálók megszakadtak. A falvakban élők nagy része a városban dolgozik napközben, a falvak alvóhelyekké válnak.
Hogyan is volt ez régen a közösségekkel? A különböző kultúrák persze mindig nehezen keveredtek egymással. Bár Erdélyben nagy múltja van a nemzetiségek közti együttélésnek (ami általában az első konfliktusig tartott), bizonyos fokú távolságtartás mindig volt.
A falvakban élő szászok kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társadalmi formája volt a „Nachbarschaft”, azaz szomszédság, amelyet az utcák egyes oldalai alkottak. „Minden szomszéd legyen szerényebb, nyájasabb, barátságosabb szomszédjának örömében, szolgálatkészséggel, bánatában vigasszal, kétes helyzetekben tanáccsal, veszedelemben tettekkel szolgáljon, hogy lelkületüket ne csak egyszerű szomszédság, hanem igazi élő barátság kösse össze. És senki se csak a maga, hanem minden egyes szomszédjának jólétében részt vegyen, azt minden erejével támogatva, hogy béke és rend honoljon a társadalom minden részében.” (A szomszédság szabályzata 1794-ből). A szomszédságoknak saját zászlója volt, kulturális egyleteket, énekkarokat, önsegélyező csoportokat tartottak fenn. Szerepe volt a községi rend, tisztaság és kutak jó állapotának fenntartása, egymás ingyenes segítése építkezéseknél, menyegzők költségeihez való hozzájárulás. Bizonyos alkalmakkor az egész szomszédság összegyűlt, hogy a haragosok kibékülhessenek egymással. Így lehetett is közösséget építeni, fejlődni és előrelépni, állandó széthúzás nélkül.
Nachbarschaftslade, amiben a szomszédság értékeit őrizték
A székelyek hasonló „projektje” kaláka néven futott, lényege a „visszasegítés” volt, de nem volt szabályszerű a kölcsönösség. Nagyobb káresetekkor a falutízes lakói között rendeztek gyűjtést. Volt arató, kaszáló és ganézó kaláka, amikor a falubeliek összegyűlve végezték el a munkát egymás földjén.
A házépítés is kalákában folyt, az építőanyagokat sok esetben a gazdák adták össze. Ilyen körülmények között fel sem merült, hogy a közösség egy tagja valami egészen mást, kirívót építsen. A közös munka révén nem csak az élethez szükséges javakat hozták létre, hanem az ugyancsak a fennmaradáshoz szükséges kapcsolati hálót is építették, erősítették. A falu földterületei valamikor köztulajdonban voltak, mindenki annyit kapott belőle, amennyit képessége és állatainak száma szerint meg tudott művelni.
Amúgy a kalákázás nem a múlté, most is van lehetőség önszerveződni vagy csatlakozni például itt. Bár szégyen, hogy Budapestről kell indulni a kezdeményezésnek...
Az önfenntartó falvak működésének egyik alapfeltétele a helyi közösség összetartó ereje, az együttműködés. Az összetartás hiánya lehet a falvak széthullásának egyik oka. Maguk a helyben élő közösségek is megváltoztak a múlt század eseményeinek folyományaként, de ugyanakkor ott vannak a beköltözők (vagy inkább városból kiköltözők) is. Sok esetben a városi életstílust viszik magukkal, és ez érvényesül a közösséghez való viszonyukban és az építkezési szokásokban is, ezáltal a falu urbanizálódik, az új periféria, külváros vagy kertváros szerepét kezdi betölteni. Ez a jelenség főleg a városokkal szomszédos falvakat veszélyezteti. A kiköltözők másik tábora pedig, értékelvén a falusi életet és elfogadva annak szabályait és velejáróit, a valamikori vidéki életformát szeretné követni, amivel megint csak kilóg az időközben már átalakult helyi közösségből. Mindkét esetben közös, hogy az újonnan jött a helyi közösség szemében csak egy „gyüttment” (és ezt pontosan így ki is mondják), idegen. Tehát ha nem ott született, esélye sincs, nem hogy szava. Hogyan valósuljon meg így a közös gondolkodás és cselekvés? A már elöregedett, elnéptelenedő falvakban másabb a fogadtatás, de tényleg a lakosság teljes kicserélődésére van szükség egy új, összetartó közösség létrejöttéhez?
Szinte már naponta halljuk, hogy a cél a fenntartható életvitel, az élhető lakókörnyezet. Ez nem feltétlenül az okosvárosok, okosépületek által valósítható meg, hiszen a falvak hagyományos építészete és az ott élő emberek valamikori életstílusa szinte tökéletesen megfelel ennek az irányvonalnak. Ha ehhez társítjuk a mai tudást és technikákat, már célhoz is értünk, anélkül, hogy egy steril és rideg lakókörnyezetet hoznánk létre. A legtöbb passzívház fikarcnyit sem illik a hagyományos faluképbe.
A hagyományos népi kultúra és építészet fenntartható volt. Helyben hozzáférhető építőanyagokat használtak, az adott célt minél kevesebb energia és anyag felhasználásával kívánták elérni az észszerűség elvei szerint. Nem építettek kifűthetetlenül nagy házakat, a térigényt nem a belső, hanem a külső terek elégítették ki. Minél nagyobb a belső tér, annál kisebb az igény a szabadban töltött időre. A nagy üvegfelületek révén több fény és napfény jut a házba, megvalósul a kint és bent egységének illúziója, de igazából bezár a belső térbe.
A régi tornácok valós kapcsolatban voltak az udvarral. Most minél nagyobb kell házból és autóból, hadd lássa a külvilág, hogy telik rá. A kicsi már nem elég, az igények, elvárások túlnőnek a valós szükségleteken. Chips-szindróma. Íz/inger/élmény-fokozókkal dúsított élet. Mint a távoli, egzotikus tájakra való utazás kényszere, egész éven keresztül belefektetve a fizikai, szellemi energiákat, erőforrásokat azért az egy költséges hétért. Amíg a saját közvetlen környezetedet sem ismered, miért mennél olyan messzire?
Az már egészen biztos, hogy a jelenlegi trend, ami a fejlődést a növekedéssel azonosítja, nem sokáig tartható. Egy régi épület felhasználása, mai igényekhez való alakítása (adaptive reuse, elhagyott gyárcsarnoknál ugyanúgy, mint csűrnél vagy parasztháznál) több kompromisszumot igényel a felhasználó részéről, ugyanakkor több értéket is ad. Kérdés, hogy amiről ennek érdekében le kell mondanunk, az valódi szükséglet vagy csak pillanatnyi igény? A fizikai javak célt jelentenek, nem pedig eszközt, és mivel nem közös munkával, kalákában teremtik meg, a közös használat céljából, mint a tízeskutakat, a köztulajdon senkié, nem vállaljuk érte a felelősséget. Ezzel szemben a kerítésen belüli magántulajdon értéke annál nagyobb lett, ezért védeni kell, magasabb kerítéssel, erősebb zárral, ami minket is ugyanúgy bezár. Elég a régi város-falu különbségre gondolni. A falusi kerítések inkább csak jelzésszerű határt jelentettek, míg a városokat az ellenségtől védő várfalakkal vették körül, de a bent található házak is jól zárhatók, erődszerűek, befelé fordulók voltak.
A falusi környezetben élő ember jobban tisztelte a megélhetést biztosító és a mindennapi tevékenységeket meghatározó természetet. Az iparosodás során a szoros kapcsolat megszakadt, az együttélésből felhasználás lett. Ha a nyugati-keresztény kultúránkból kiindulva az embert a többi fölé rendelt lénynek tekintjük, akkor jó gazdaként kellene viselkednie a rábízottakkal szemben, hiszen a több képesség több felelősséggel is jár. Nincsen jog (főleg nem előjog) kötelezettség nélkül.
Azzal, hogy minden erőforrást felélünk, értéket felégetünk, megfosztjuk tőlük a még meg sem született gyerekeinket, unokáinkat. Úgy tekintünk a jövőre, mintha a következmények még távol lennének, pedig már valósággá váltak. Betegségek és pszichés gondok sokasága, a megoldandó problémák áthárítása a következő generációkra. Ügyesek, okosak, fiatalok, majd megoldják! Csakhogy semmiből senkinek nem sikerülhet új világot teremteni. Ha képesek leszünk az értékének megfelelően kezelni és vigyázni arra, amit megörököltünk, akkor van esély. Az új nem csak a régi ellenében létezhet, hanem arra épül, kiegészíti azt.