Új rovatot indítok, a receptek mellett mostantól „épületes finomságokat” is igyekszem majd bemutatni. Már tavasszal szöget ütött a fejembe, hogy írnom kellene egy szakmába vágó témáról is. Valami érdekesről, a múlt egy köztünk maradt darabjáról, amely a kultúránk része, sokszor méltatlanul elfeledve. Megdöbbentő, hogy mennyi szépség, emlék, a múlt egy-egy darabja között élünk és észre sem vesszük. Gondolom, sokak számára ismerős a jelenség, amikor egy városon turistacsoport vonul át, megállnak egy épület előtt, fényképeznek, az idegenvezető magyaráz. Közben a helybéli járókelők is megállnak egy percre, vagy legalább felpillantanak a homlokzatra és rácsodálkoznak az épületre: „Nicsak, eddig fel sem tűnt, hogy ez itt van.” És talán kicsit büszke is lesz rá. Ez már az első lépés. A múlt megismerése.
Itt, Kelet-Európában hajlamosak vagyunk mindig csak Nyugat felé tekinteni, az ottani művészetet, kultúrát felsőbbrendűnek gondolni annál, amit a mi elődeink hoztak létre. Tény, hogy ők is a nyugat-európai trendekhez igazodtak, de ugyanakkor létrehozták a maguk változatát, ami nem az előbbi gyenge utánzata, hanem egy különálló egység a maga sajátos stílusával.
Induljunk el, fedezzük fel a környéket, a múltat és szép lassan annak társadalmi viszonyait. Néhány év építészettel való szöszmötölés, történelmi érdeklődés lesz segítségemre ebben. Nem az a célom, hogy adatokkal traktáljak bárkit is, csak leírom, hogy mit láttam, tapasztaltam, éreztem, hátha másnak is kedve kerekedik felfedezőútra indulni.
Első utunk Marosvásárhely és Szászrégen közt négy faluba vezetett. Az úticélok kiválasztásában Demeter Zsuzsa és Püsök Botond Kastélynapló – Erdélyi kastélyok és udvarházak nyomában című, 2013-ban megjelent könyve volt segítségünkre. Igyekeztem utánanézni, hogy azóta történt-e valami változás a kastélyok tulajdonlását illetően, de az Internet nem sokat segített ebben. Úgy indultunk útnak, hogy nem tartottuk kizártnak, hogy sehova sem nyerünk bebocsátást. Ehhez képest igen jól alakultak a dolgok.
Sáromberkén (Dumbrăvioara), épp a Teleki-kastély mellett, letérünk egy mellékútra (ez is aszfaltozott), majd Marossárpatakra (Glodeni) autózunk. Ott a református templommal szemben áll a helyi, ugyancsak Teleki-kastély. Kissé félve közeledünk a jelenleg fogyatékos nők és öregek otthonaként funkcionáló épülethez. Nem számítok arra, hogy bejutunk a kapun, így már az útról igyekszem lefotózni a sűrű, évszázados fák közül kibukkanó részleteket.
Ilyen a kőből faragott, két oroszlán által tartott Teleki-címer.
Szerencsénkre a kapus magyar és engedélyt kér számunkra a belépéshez. Természetesen kikötés, hogy a betegeket nem fotózhatjuk. Érthető, csak kissé nehéz megoldani, hisz ott álldogálnak a bejáratnál, az ablakokban, némelyikük még kedvesen integet is… Teszünk egy kört az 1872-ben, neoklasszicista stílusban épült kastély körül. Az udvar parkosított, kővel kirakott ösvényekkel, többé-kevésbé gondozott növényekkel, piros szemetesládákkal.
A főbejárat felé haladva kőoroszlánok üdvözölnek, majd előbukkan a timpanonos, négy korinthoszi oszlopfős portikusz, kétoldalt kocsifelhajtóval (valamikor itt szállhattak ki a hintókból a bálra érkező vendégek), középen lépcsővel.
Csak távolról látszik, a mennyezet és homlokzat stukkódíszítése, közeledni nem merünk. Vajon milyen lehet belülről? Mi maradt még az egykori szobabelsőkből? Míg az egykori tulajdonosok évekig kényszerlakhelyen, pincelakásokban tengődtek, szép környezet jutott az ápoltaknak… Érdekes, addig elképzelhetetlen fordulatokat produkált a 20. század.
Utunk következő állomása, Vajdaszentivány (Voivodeni) felé vettük az irányt. A térkép gyanúsan szerény utacskát tüntet fel, a jelmagyarázat szerint „fontos talajút”. Mi lesz itt? Végül aszfaltozott utat találunk, kissé gödrös és olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér el rajta, de így is remek. A falu főutcáján haladunk, amíg jobboldalt megpillantjuk az épp restaurálás, felújítás alatt lévő Kemény-Zichy-kastélyt.
Pillanatnyilag nem dolgoznak rajta, sőt, úgy tűnik, már hónapok óta áll a munka, de amit látunk, az örömmel tölt el. Az későbarokk kastélyban panziót készülnek kialakítani. A régi cserepek kicserélve, de legalább az új nem ordító rózsaszín, ahogy sok helyen tapasztaltam. A kőfaragványok épp restaurálás alatt állnak, a hiányzó részeket pótolják. A falak színezése még várat magára. Ami kicsit sokkol, az egy befalazott ablak és egy rá merőleges belső elválasztó fal. Persze, szükség van mellékhelyiségekre is egy ilyen funkciójú épületben, nem is kevésre.
Ahogy megkerüljük az épületet, az udvarra érünk. Itt egy „stílusosan” utcai lámpákkal felszerelt öreg fa áll.
Az úttal párhuzamos az ún. „hosszúház”, feltehetően az épületegyüttes régebbi része, árkádos folyosóval és az abból nyíló szobákkal.
Itt, úgy néz ki, már nem sikerült megmenteni az eredeti ablak- és ajtókereteket, ahogy a főépület egy ajtaját sem. Az új, sajnos, kissé idegenül hat. Persze még mindig jobb, mint a fehér PVC, láttunk már olyat is műemlék épületen…
Az épületegyütteshez valószínűleg kis park is tartozhatott, most egy kis lépcső vezet le egy békanyálas posványhoz, talán tavacska lehetett.
Pár ilyen apróságtól eltekintve ez a helyszín mégis reményre ad okot, nem az elmúlás szele lengi be. Persze más kérdés, hogy ha drága szálláshely lesz itt, hogyan jut, bejuthat-e még ide valaha egy „mezei” érdeklődő.
Az útleírás nemsokára folytatódik.