Az évente visszatérő őrület, a Fekete Péntek környékén aktuális: Venni vagy nem venni: az itt a kérdés. Nem kérdés, a minket körülvevő tárgyak és lomok lassan felfalnak bennünket, és mi mégis újra és újra úgy érezzük, hogy szükségünk van valami másra, valami újra, ami még nem volt, vagy ami felváltja a régit, ami már megkopott, unalmassá vált. Hogy ugyanez érvényes (lehet) az emberi kapcsolatainkra is, duplán szomorú. Bármi elromolhat véglegesen, de mielőtt kidobnánk, vizsgáljuk meg, hogy valóban rászolgált-e.
Persze, a másik véglet, amikor csak azért sem dobjuk ki, mert kötődünk hozzá, vagy mert "jó lesz még valamire". Kiránduláson összeszedett kövek, tobozok, kihullott tejfogak, rongyosra hordott, de egykor nagyon szeretett ruhák, ami "akkor volt rajtam, amikor...".
A hétköznapi használati tárgyak esetében már-már túlzásba viszem az átgondolást. Biztosan kell ez nekem? Aztán arra jutok, hogy nem. Máskor meg, amikor valami nem is hasznos, de szép és egyedi, akkor a hosszas vajúdás eredményeként mégis lecsapok rá. Mindenkinek vannak gyengéi. Van, aki táskákat és cipőket gyűjt, nekem a régi, eredeti vagy egyedileg készített népviseleti darabok azok.
Mielőtt bármit megvennénk, a következő alternatívákat érdemes átgondolni:
- megvagyok nélküle is. Tulajdonképpen miért akarom megvenni? Hogy feldobja a napomat? Mert valamilyen változást várok tőle egy olyan téren, ahol egy tárgy úgysem hoz változást?
- használtat veszek. Ez olcsóbb, és meghosszabbítom egy tárgy használati ciklusát, mielőtt végül szemét lesz belőle.
- kölcsönzök. Mert mi van, ha csak egyedi alkalom, amikor szükségem van rá, vagy legfennebb évente egy alkalommal? Foglalja másnál a helyet! :D Ez az érv szinte mindig működik.
- megjavítom, megjavíttatom a régit. Igen, ebben az esetben előfordulhat, hogy a javítás többe kerül, mint újat venni, de ez a ritkább eset, és akkor is legalább morális magaslatról pisloghatunk le, hogy milyen ügyesek voltunk, nem engedtünk a kísértésnek, hanem A Nagyobb Jó érdekében áldozatot hoztunk. :)
- elkészítem házilag. Ha van hozzá kézügyességem, persze. És erre alternatíva, hogy
- helyi kézművestől, termelőtől szerzem be. Tavaly ennek kapcsán született egy ajánló Vásárolj helyit! címmel.
És akkor a ruhák. :) A kutatások szerint a férfiak több pénzt költenek, de ezt valahogy olyan ügyesen csinálják (kicsi vagy számszerűen kevés, de drága dolgokkal), hogy a túlvásárlást inkább női princípiumnak gondoljuk. Nem hiszem, hogy bárki is tudatosan kijelentené, hogy "én, kérem szépen, úgy szeretnék kinézni, mint akit a kukából húztak elő", és valószínűleg evolúciós okokra visszavezethető, hogy szépek akarunk lenni. :) Idén egy nem túl adekvát helyzetben hangzott el az örök igazság, miszerint "nem a ruha teszi az embert", amelyhez azért magamban hozzáfűztem, hogy "de az asszony lelkének jót tesz".
Ott van például a kapszulagardrób, amely jó kis módszer lehet a mennyiségek lecsökkentésére. Csak néhány, egymással jól kombinálható, jó minőségű alapdarabunk van, amelyeket biztosan hordunk, szeretünk, jól érezzük benne magunkat. Nagyon szép gondolat, csak számomra például kicsit egysíkú, kevés teret enged az egyedi holmiknak. Bár a kis darabszámra nem feltétlenül törekedtem, arra viszont igen, hogy "minden passzoljon mindennel", és ez kicsit elcsúszott abba az irányba, hogy oké, ez sikerült, minden passzol, mert szinte minden fekete vagy szürke... Na ne!
Sokkal hasznosabbnak tartom, ha megtaláljuk a saját stílusunkat, a színeinket, szabásformáinkat, és ha ezen a kereten belül mozgunk, máris sokkal kevesebb eséllyel kerül be a rendszerbe egy-egy parazita elem, amely csak a helyet foglalja. Időről időre átválogatom a szekrényem tartalmát, és az elején több dolgot válogattam ki (jórészt olyan ruhákat, amelyek még tizenéves koromból maradtak ott), majd egyre kevesebbet. Ha valamit vásárolok, átgondolom, hogy mivel talál majd, hova lehet felvenni, kényelmes-e, amellett, hogy szép, és biztosan jól fogom-e érezni magam benne. Természetesen voltak olyan holmik, amiker 17-20 évesen, végre önállóan rendelkezve a pénz fölött, megvettem, de utólag rájöttem, hogy nem én vagyok. Az ilyen ruhák sorsa általában az, hogy első körben családon belül keresek nekik új gazdát, ha nincs rájuk szükség, akkor továbbadom valaki másnak, akinek szüksége van rá.
A válogatáshoz persze szükségünk van némi önismeretre és főként önkritikára. Egy divatos szín vagy forma nem áll jól mindenkinek. Ugyanakkor mindannyiunknak vannak erősségei és gyengeségei (vagy mondjuk úgy: hiányai :D), és nem mindegy, hogy mit hangsúlyozunk vagy éppen teszünk diszkréten zárójelbe. Lassan tíz évvel ezelőtt turkáltam egy színes sálat, amelyben például ott vannak a színeim, és már ez egy jó kis szamárvezető. :)
Ha ma kinyitom a szekrényemet, már csak olyasmit találok benne, amit szívesen felveszek, nem teszem hátra mindig, hogy "majd máskor", és a holmik stílusa is egységes már lassan tíz éve. Valószínűleg más is ráismerne, hogy az az enyém.