Szeptemberben az idő lassan és visszafordíthatatlanul ősziesre fordult. Ez a dolga, persze, s nem is az elviselhetetlen kánikulát sírjuk vissza ilyenkor, hanem annak a gondolata dideregtet, hogy a fagyos reggelektől jó hét hónap múlva vehetünk búcsút. Még könyörög az ember egy kicsi melegért, napfényért, ami átmelengeti. S vannak is ilyen délutánok, amikor enged az ősz. S húzzuk, alkudozunk. "Ma még felveszem a nyári ruhát. Ma még nem kell sapka. Még egy hétig bírják a paradicsomok. Még egy kicsit..."
S tényleg, az igazi paradicsom dömping augusztus végétől kezdődött, s szeptember közepén, végén tombolta ki magát. Heti 8-10 kiló termést szüretelhettünk a sok fajtából. Már szinte nem is győztük enni, adtunk is tovább belőle néha. Pedig versenyben állunk a csigákkal, akik kiszemeltek maguknak pár kedvenc tövet, és következetesen arról lakmároznak. Már azt sem tudom, mi a fajta neve, csak annyit, hogy az a "csigás". Úgy látszik, nekik is megvan az egyéni ízlésük.
Az idei rekordot René döntötte meg a maga 70 dekájával. (René a Halló, halló!-ból, alapműveltség :D A vakuval készült kép sajnos több szempontból sem előnyös, egyrészt René nem olyan guszta rajta, másrészt engem is meglepett, hogy becsületes körömkefés kézmosás és több, kertmentes nap után is mennyire koszos a kezem. No de sebaj, karácsonyig majd lekopik...)
Eddig is hullott le zöldparadicsom, és októberben lesz még bőven. Ezekből fűszeres lekvár készült kétszer is, egyelőre cukorral, így csak készítettem, nem kóstoltam, de állítólag jó.
A cukkini is termett még, majd pár hét szünet következett. Most még felkészül négy darab, októberre is jut, ha nő még egy kicsit.
Sajnos az idei év nem kedvezett a sütőtöknek, de mégsem lett teljesen töketlen az év, fogjuk rá... A kert sarkában levő indákat már kihúztam, mondván, hogy ezek semmit nem teremtek, amikor kiderült, hogy de. A két termés a málnabokrok között bújt meg. Sütni nem lesz jó, de főzeléknek még elmegy. A bálák közt növő társuk még a köldökzsinóron van, de ő sem fog már megsárgulni.
A második adag céklát is betakarítottam, ebből is savanyúság lett télire. Még egy pár kisebb nődögél a kertben, jó lesz majd frissen egy utolsó salátába, ha majd leérik a paradicsom.
A szárazpaszuly jórészét leszedtem már. Volt közte néhány fekete szem is, már el is felejtettem, hogy olyat is ültettem. Aztán eszembe jutott Jére Lajos bácsi, a felsőboldogfalvi vetőmagtermelő mondata: "Vigyen ebből is, drága!" Ezek után ki tudott volna ellenállni a mesebelien fekete bab csábításának? :D A borsó és bab olyan szupernövény, hogy a letermés után már nem elhasználja a talaj tápanyagkészleteit, hanem feltölti azt. Ha visszavágjuk, akkor a gyökerében tárolt nitrogén visszajut a talajba. Állítólag. Ezért érdemes a szárát is hagyni belekomposztálódni a földbe.
A paradicsom mellett a szeptemberi szilvadömpinggel kellett még megküzdeni. Szó szerint. Mivel lassanként érik be a házi termés, minden nap hull, ezért több adagban megpucolva lefagyasztottuk, majd, mikor elég összegyűlt, két adag lekvárt főztünk belőle. Szóval idén nem kellett szilváért menni a piacra. Tulajdonképpen idén egyébként sem sokszor kellett piacolni, mert szinte mindig volt valami friss zöldség vagy gyümölcs.
Az idei év kísérlete az édesburgonya volt. Miután a házi hajtatás kudarcba fulladt (gyökere még lett a gumóknak, de hajtása már nem, csak simán megrohadt), vettem két palántát, amit kettő-kettőbe osztottam. Sajnos a külön levágott levelek nem gyökeresedtek meg, csak a hosszabb hajtások. Ez a négy tő is gyorsan elburjánzott, beborította a helyet, még virágzott is. A leveleket valami megrágta, de ez apró szépséghiba. Bakhátas módszerrel ültettem, de az fölösleges helypazarlásnak bizonyult, a mulcs viszont jó szolgálatot tett. Persze elképzelhető, hogy nagyobb és több termés lett volna, ha netán még öntözöm is, de semmit nem akartam nagyon elkényeztetni. A tavaszi rásegítés után nyár során a fóliasátoros paradicsomokon kívül a többi növény csak egyszer kapott locsolást. Bár nem volt sok eső, a mulcsos takarással ez is elégnek bizonyult. Szóval a két palántáról ennyi édesburgonya lett, nagyjából egy ebéd két fő részére.
Még a hónap elején leszűrtem a négy hétig áztatott echinacea tinktúrát, amit már be is vetettünk immunerősítőnek.
A kertben most az őszi virágoké és színeké a főszerep, s az alma is szedésre érett már.
A nemsokára kezdődő nagy levélhullásra való tekintettel készült egy újabb (harmadik) komposztláda is a nagyjából negyven-ötven év után szétszedett fa virágládák anyagából.
A gilisztakomposzt 'Nyóit is tisztába tettem, lett egy adag gilisztatea és egy tálca friss humusz.
Szóval még mindig reménykedünk egy kis melegben, a paradicsomok érésében, közben a levélmulccsal takarózó ágyások készülnek a téli álomra. Gyűlnek a magocskák is, a jövő tavasz ígéretei. Időről időre nem árt rácsodálkozni, hogy mi, emberek sem különbözünk gyökeresen a minket körülvevő élőlényektől s természettől, és ezek változása és az évszakok folyamatos körforgása valamikor meg is szabta az emberi élet ritmusát és folyását is. A világ és az elvárások nagyon megváltoztak, de beláthatjuk, hogy mi nem. "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!" S az embernek is, ami az emberé.
