Az első rész itt olvasható.
Következő úti célunk az olaszteleki Daniel kastély, melynek elődjét az 1600-as évek elején építtette Daniel Mihály, Háromszék alkapitánya. A birtokot Bethlen Gábortól kapta. A három részre tagolható épületet 1669-ben bővítették, erről tanúskodik a faragott kőcímer timpanonnal, olaszkoszorúba foglalt címerképpel.
Ugyancsak ebből az időből származik az udvari homlokzaton található késő reneszánsz faragott kőkeret fogrovatos párkánnyal és címerrel.
A kastély jelenleg egy csíkszeredai házaspár tulajdonában van, akik kastélyszállóvá alakították. 2012-ben kezdődtek a felújítási munkálatok (mint megtudjuk, ugyanaz a csapat dolgozott itt, akiket a Boda-kúriánál „értünk tetten”), 2014-től adták át a látogatóknak.
Megérkeztünkkor sehol egy árva lelket sem látunk, az új kovácsoltvas kapu nyitva, így a belső udvar felé vesszük az irányt. Ott egy információs tábla mutatja be a kastély egykori parkját. Persze ebből már semmi sincs.
Rögtön kiszúrom magamnak a reneszánsz ajtókereteket az udvar felőli, 20. század elején épült tornácon. Az 1649-es dátumot viselő ajtókeret az 1880-as években került ide, az addig kapubejáróként használt, akkor befalazott részre. Jelenleg ajtóként nem használható, egy üveglappal zárták le. Mellette két kőtábla emlékezik meg az átalakítás időpontjáról.
Sétálgatunk az udvaron, közben bentről fúrógép és porszívó hangja hallatszik, de senki sem kérdezi, hogy mit is keresünk mi ott. Megkerüljük az épületet, közben befalazott ablakkeret töredékekre bukkanunk. Az eredeti ablakok valószínűleg magasabbak és keskenyebbek lehettek.
Az utca felőli homlokzat árkádokon nyugvó verandája ugyancsak az 1800-as évek végéről származik. A faragásos díszítés engem a székely parasztházak oromzataira emlékeztet, melyek ugyancsak fogyatkozóban vannak már. A főhomlokzat előtt kialakított park számomra túl szimmetrikus, főleg ha összehasonlítjuk az eredeti parkkal, de hát "ízlések és pofonok".
Ezek után kísérletet teszünk a bejutásra. Éppen vendégeket várnak, erre fel ez a nagy takarítás, de személyenként 5 lej fejében körbevezetnek, ráadásul szinte mindenhová bekukkanthatunk. Az első meglepetés a belépéskor ér, a helyszínen talált faragványokon masírozhatunk át.
Először a Kapubehajtó szobába lépünk, ami nem meglepő módon az egykori kapualjban kapott helyet.
Sok száz éves, kanyargó falépcsőn jutunk az emeleti folyosóra, ahol pannók mutatják be a kastély és tulajdonosainak történetét.
Az ebédlőben már feltűnik néhány 17. századi, secco technikával készült dekoratív falfestmény, amely családi történeteket ábrázol.
A háziak csak korabeli „Facebook”-nak nevezik. Ők így „osztották meg” életük eseményeit, valószínűleg sokkal maradandóbban és mindenképpen esztétikusabban, mint ahogy azt manapság tesszük. A bútorokhoz a felújítás során megmaradt régi gerendákat használtak fel új elemekkel kiegészítve .
Egy kis, bárpulttal ellátott helyiségből üveglappal fedett nyíláson át lekukkanthatunk a pincébe is.
A kastély egyik fő látványossága az ún. Konstantinápoly szoba, amelynek falfestménye feltehetőleg I. Daniel Mihály 1638-as portai követségét ábrázolja. Különösen a lovak ábrázolása nagyon keletiesnek tűnik, a háttérben a Héttorony látható. A lakrészhez tartozó fürdőszobát nem választották le, a magyarázat szerint azért, hogy a pára ne károsítsa a festményeket, de ez nem jelentett abban akadályt, hogy a fürdőkádat közvetlenül a fal mellé helyezzék. Ha én szállnék meg ott, inkább kihagynám a tisztálkodást, de nem lenne kedvem habfürdővel beborítani szegény Daniel Mihályt és kompániáját…
A tornácról is körülnézünk, majd ismét leballagunk a földszintre a mozgássérülteknek kialakított lakosztályba, amelyhez egy nemrég feltárt titkos fülkécske is tartozik, illetve itt tapasztalhatja meg az ember, hogy milyen lehetett a (ritka) fürdés a régmúlt korokban.
A boltozatos, borozásra és lekvártárolásra szolgáló pincére is vetünk egy pillantást, majd prospektusokkal és elérhetőségekkel felszerelkezve távozunk.
Utunk utolsó állomása felé igyekszünk, Miklósvárra. Ehhez visszatérünk Barótra, ismét eltévedünk, majd rálelünk végre az útra. A kastély felé fákkal szegélyezett sétány vezet. Látom magam előtt, milyen lehetett azon végiglovagolni egy ködös októberi reggelen, vadászathoz készülődve…
A Kálnoky kastélyt is éppen restaurálják, így csak kívülről járhatjuk körül. Felállványozták és körbeárkolták a talajvíz elvezetése céljából. Kicsit furcsán néznek ránk, de egy kis magyarázkodás után (valamiért mindenre számítunk, csak arra nem, hogy románul szólnak hozzánk) nyugodtan bóklászhatunk tovább.
A kastélyt 1648-ban kezdte építtetni Kálnoky István, majd a 20. század elejéig több átalakításon esett át. Elnyújtott téglalap alakú alaprajzához kétoldalt bástyaszerű részek kapcsolódnak, ezek kezdetben nyitott, árkádos teraszokként szolgáltak, utólag az árkádokat befalazták. A főhomlokzatot klasszicista tornác díszíti, kompozit oszlopokkal, a timpanonban látható címert leverték, persze. Most ismét a helyén látható. A lépcsőfeljáró épp darabokban hever, minden porcikája pontosan megszámozva.
Az ellentétes homlokzat fő látványossága egy reneszánsz loggia faragott ablakkerettel. Három kőgyámon nyugszik, a szélsőt stilizált maszkok díszítik, a középső pedig ágyúcsőre emlékeztet. Az erkély valamikor kis tóra nézett. A kastélybelsőt most nem láthatjuk, de jövőre várhatóan elkészülnek a munkálatokkal, úgyhogy kétségkívül lesz még arra egy utam.
A felújítás mellett egyéb tevékenység is folyik ott, képzőművészeti tábor hátrányos helyzetű gyerekeknek külföldi művészek szervezésében.
Nem a kastély az egyetlen látnivaló Miklósváron. Vele szemközt virágmotívumokkal díszített ablak bámul vakon, szegény ház elég romos állapotban leledzik.
A templom felé haladva felbukkan a Kálnoky Vendégház.
A különleges kerítésen belépve (a kapu mellett persze pad áll) árnyas udvar fogad, rajta gazdasági épületekkel (benne két lófenék). Nagyon hangulatos a tornác zömök fehér oszlopaival, téglapadlójával, faragott padjával, alatta ráncos csizmával.
A szobák berendezése is a külsőhöz illeszkedik tapasztott kemencéivel. A pince is nagyon otthonos terméskőfalaival, a kandalló mellett még pianínónak is jutott hely.
Baróton és Vargyason keresztül térünk haza Lövéte irányába.
Homoródalmás is újdonság számunkra, a táj is gyönyörű, ugyanakkor a kis házak is megőrizték még egykori bájukat. Megvan az az előnye az eldugott helyeknek, hogy nem árasztották (még) el a hupilila falak és égővörös tetők. Most nem volt már időnk ott is megállni, mert sötétedett, de Homoródalmás is felkerül a látnivalók bakancslistájára.
Save
Save