A Kolozsvártól nyugatra elterülő, Bánffyhunyad központú Kalotaszeg (Székelyföldhöz hasonlóan) az erdélyi tömbmagyar területek egyike, népművészetének értékét elsőként fedezték fel még a 19. század végén. A kalotaszegi népviselet, iparművészet, majd Kós Károly révén az építészet is széles körben ismertté vált, az Erdélyt járók majdhogynem kötelező stációjává. Szinte túlságosan ismert ahhoz, hogy bátran, és mindenféle adatokat felvonultatva írjon róla az utazó, legyen inkább egy négy évet átfogó impresszió.
Minek köszönheti Kalotaszeg a gazdagságát és az ebből adódó cifra viseletét, tárgyait, házait? Úgy mondják, többek között az alföldihez képest zordabb (de a csíkihoz nem hasonlítható) időjárási körülményeknek. A kalotaszegiek kétszer arattak: előbb az Alföldön vállaltak munkát, amiért szép bért kaptak, majd mire a hűvösebb időben a saját gabonájuk beérett, haza is értek. Így aztán nem csak pénzt és (az akkori viszonyokhoz mérten) „világlátottságot” hoztak magukkal, hanem az alföldi cifra szűrök motívumait is.
A jellegzetes kalotaszegi tájat éles gerincű hegyek, dombok alkotják, a helyi emberek valamikor ezeken a gerinceken közlekedtek, így sok autóút ma is ezek nyomvonalán vezet. A Kalotaszegi-medence fölött a Vigyázó (Vlegyásza)-hegység őrködik a maga 1836 méterével. A régiót több kisebb tájegység: Felszeg, Alszeg és Nádasmente alkotja.
Kolozsvárról nyugat felé indulva elsőként Nádasmente falvai közül ejtsünk útba néhányat. Ez mind idei „zsákmány”.
Az első a főúttól jobbra, a Méra-patak mentén elnyúló azonos nevű zsákfalu. A kertek alatt csordogáló, hangulatos patak sokat láthatott. (Saját kép helyett ez most a Csűrfesztivál képe, ha már azt is látta a patak.)
Úgy mesélik, az 50-es években „kivetkőzött” (azaz már nem népviseletben járó) lányok a patak partján osontak haza Kolozsvárról, hogy szájára ne vegye őket a falu. Hogy ez alatt a hatvan év alatt még mi mindenből sikerült kivetkőzni, azt hűen tükrözi a falvak képe. A leromlott épített és természeti környezet pedig az ott élő emberek lenyomata. De ez csak zárójel… A patak mellett folydogál az a bizonyos népdalbeli mérai csorgóvíz.
A finoman emelkedő dombok ölében megbújó, szalagtelkes faluban a soros udvarok a jellemzők. Megjelennek a fűrészelt, pávafarkos oromfalú, tipikusan kalotaszeginek mondott házak.
Érdekesség, hogy ez a díszítés csak a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben terjedt el, addig a kalotaszegi házak nem mutattak nagy eltérést például a mezőségiekhez képest. Először háromszögű, áttört mintás faelemekkel díszítették az oromfal sarkait, majd ez az előreugró rész félkörös formát ölt. Gyakori a pávafarkos motívum vagy Ádám és Éva megjelenítése.
Az áttört minták oromfalra eső árnyjátéka a fényviszonyoktól függően állandóan változva megkettőzi a mintát. Szinte hihetetlen, hogy a sok munkát adó, önfenntartó vidéki élet mellett az egykor élt embereknek mégis maradt energiájuk és igényük a szépre, és mit tudtak létrehozni olyan egyszerű „anyagokból”, mint a fa és a fény játéka.
Ő itt épp egy új magyargyerőmonostori ház
A kalotaszegi faragott kapuk nagy hasonlóságot mutatnak a székelykapukkal, de ugyanígy a máramarosiakkal is.
A rendelkezésre álló azonos alapanyagok és táji adottságok hasonló logika mentén születő építészeti megoldásokat követeltek meg. Nem annyira az etnikai hovatartozás, mint az emberek életvitele és az helyi adottságok határozták meg a végeredményt. Az eltérés leginkább a díszítőmotívumokban jelenik meg.
Méra 13. századi gótikus, református templomának ajtókeretei megmaradtak, ahogy egy freskó-részlet is előbukkan.
A központi útelágazástól északra áll egy oszlopos, terméskőlábazatú, régi kúria képét mutató épület, amely igazából egy Kós Károly által tervezett tejcsarnok.
De nem akármilyen, hanem bivalytejnek való, a bivaly lévén Kalotaszeg (és Szilágyság) jellegzetes állata, ami/aki a megélhetéshez szükséges tejet adta. Ezért van Mérán Bivalymúzeum is.
Ha a főúton tovább haladunk nyugat felé, a csúnya egeresi gipszfeldolgozó gyártelep után elérjük Egeres falut, ami önmagában nem különösebben szép, de ha elég alaposan keressük, megtaláljuk a 16. század második felében épült Bocskai kastély romjait.
Jelenlegi állapotát elnézve hihetetlen, hogy szinte a 20. század közepéig még lakták. Az omladozó falak közé merészkedve a bodzabokrok alól még előbukkannak a faragott reneszánsz ablakkeretek, a boltíves pincék.
Érdekes birtokviszonyokat találunk: valaki gyakorlatilag az udvarához kerítette a kastélyt, szinte egybefolyik a zöldségeskerttel, így aztán sosem tudhatja az ember, mikor találja szembe magát a birtokukat vélten jogosan védő házőrző kutyákkal vagy öregasszonyokkal. Csak a két legveszélyesebbnél maradva…
Az Egeres fölötti dombon magasodik a románkori református templom.
Szentélye már gótikus, ahogy csúcsíves ablakkeretei is. A bejárat mellé egy domborműves, feltételezhetően római sírkövet építettek be.
Kalotaszeg már nem lehet meg Kós Károly neve nélkül, ahogy ő sem lehetett meg Kalotaszeg nélkül. Sztána már az Alszeg része. Kós Károly Varjúvárát autóval ne keresd, nem úgy lett az kitalálva.
Vonattal jöjj, aztán a faluval pont ellentétes irányban, kissé dél felé fel a sáros úton, ahogy az építtetője is tehette valamikor, miután beleszeretett ebbe a gazdálkodásra nem alkalmas, dombos, erdős zugba, és hirtelen felindulásból megvette, hogy előbb nyaralót, majd családi házat építsen ide a családjának. Az érzelmi okokat félretéve (mert a vidék gyönyörű, és mert az akkor még csak jövendőbeli Kósné Balázs Ida a közeli Türén lakott) a stratégiában most sem találhatunk kivetnivalót, miszerint Sztána a Budapestet Brassóval összekötő vasútvonal mentén félúton található, a nagyvároshoz, Kolozsvárhoz viszonylag közel, de mégis tisztes távolságban. Így aztán a Varjúvár egyszerre van a semmi közepén (térerő egy fikarcnyi sem), de a mindenség közepén is. A sínek és az ösvény mellett pedig nevetnek a virágok.
A friss reggeli harmaton érkezőt már várja a vár szépen gondozott udvara, elől sövénykerítéssel és fakapuval, hátul pedig az erdőbe vész a telekhatár.
Mindennek megvan a helye, az utolsó üldögélős farönknek, vízelvezető fölötti átlépő kőnek.
Az 1910-ben épült Varjúvár megkérdőjelezhetetlenül tájba illő. Alul kő, felül fa, nem nehéz párhuzamot vonni a szűkebb és tágabb erdélyi környezettel.
Kós Károly végzettsége szerint építész volt, emellett író, grafikus, könyvkiadó, tanár, politikus. Könyveit maga illusztrálta, és olyan érzéssel írt a tájról, amely nem volt szülőföldje, de otthona lett, hogy írásait olvasva az építészete is más megvilágításba kerül és érhetőbbé válik. És amire figyelmeztet, semmit sem veszített időszerűségéből, sőt!
„Vidám és fiatal volt ez a havas ezer és ezer esztendő óta. Kifogyhatatlan volt és jóságos. Így tudta ezt minden: emberek és állatok, vizek és mezőségek és a véghetetlen, nagyságos erdőségek: a nyírfaerdők és a bükkösök az aljban, a fenyvesek fenn a hegyen és a fenyőnél is feljebb az ormokon a görcsös ágú, kesernyés gyantás gyümölcsű gyalogfenyő-rengetegek. A medve nem győzte legelni a málnát és áfonyát, a farkas nem tudta kipusztítani a nyulat és őzet, a barna barátkeselyű lomhára hízott, zsírosra a fenyőrigó meg a siketfajd, és kövér pisztrángot halászott a róka. Zsendüléstől hóhullásig sűrű fűben legelt a juh meg a marha és a ló, s télire annyit kaszálhatott az ember, amennyit csak bírt a dereka. Vidámak és bőségesek voltak a vizek, akik itt születtek, és innen futottak le a messze világba, ahol az emberek verejtékezve túrják és kínozzák ezt az öreg földet. (…)
Jól van ez így – gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészek boltjában mindenféle portékára és a kocsmákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember és gyönyörűség az élete.
Jól van ez így – gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer és ezer esztendők óta egyformán fiatal havas, lám: idősödik. Régi ifjú vidámsága, mosolygós orcája megkomolyodik, zsugorodik rajta a régi élet, és kopik: soványabb a fű, a vizek apadnak, és források szikkadnak el, de szaporodik az omlás és a vízmosás, és a lesuvadt föld alól mind sűrűbben üti ki magát a kopasz kőszikla, mint dögből a csont, ha a keselyű lerágta róla a húst.” (Kós Károly: A havas, 1930)
Most vissza a Varjúvárhoz. Egy ilyen méretű épület egy tömbben, egy szinten elterülve teljesen más képet mutatna, mint tagolva. Így alakulnak ki a kis zugok, kuckók. Benne van a havasi szállások képe, a szebeni tornyok, Erdély egész népi építészete és a román stílus formái, legalább az ajtó félkörívében.
Bár, ahogy mondják, Kós Károly feleségének, Balázs Idának, nem volt nagy öröm itt élni, távol mindentől és mindenkitől, a vastag kőfalak között, apró ablakok mögött, egyedül igazgatni a gazdaságot és nevelni a gyerekeket, amíg férje hol az utolsó osztrák-magyar király koronázását tervezte Budán, hol Isztambul építészetét kutatta a háború alatt. Idealizálni nem érdemes. Szinte sikerül a torony helyiségeibe is bekukkantani, de talán majd legközelebb. A tulajdonviszonyok bonyolultsága miatt az épület nem látogatható.
Az ösvényen tovább haladva elérünk a szintén Kós-tervezte Szentimrei-villához, ahol ma vendégház működik, bár túl nagy tolongás itt nincs, mindenki autóval szeret hajtani a küszöbig.
Így aztán a gondnok és felesége a közeli hegyek bebarangolásával és kézműveskedéssel múlatja az időt.
Mondják, télen is gyönyörű itt, a semmi és minden közepén. Sár helyett a tiszta fehérség.